↧
Oázis - ahol meghallgatnak
↧
Zarándokvonatok 2014.
↧
↧
Szentbeszéd Aczél Zsongor atya temetésén
↧
A Rózsafüzér kialakulásának vázlatos története
![]()
Írország, Kr. u. 800-900
Történészek állítják, hogy a rózsafüzér eredete a 9. századi Írországban van. Abban az időben, ahogy ma is, a 150 zsoltárt tartalmazó Zsoltárok könyve nagyon fontos imakönyv volt a szerzetesek körében. A szerzetesek és a papi klérus tagjai is, órákon keresztül recitálták vagy kántálták ezeket a zsoltárokat (ez fontos szerepet játszott a zsolozsma kialakulásában is). A kolostor környékén élő emberek csodálták és tisztelték ezt az állhatatos imádkozási szokást, de mivel sem olvasni nem tudtak, sem megjegyezni a hosszú zsoltárokat, így bánatukra, ők nem gyakorolhatták ezt az imaformát.
Az első állomás
Egy ír szerzetes indítványozta a kolostor környékén élő embereknek, hogy imádkozhatnának a 150 zsoltár helyett 150 Miatyánkot, s hogy számolni tudják az imákat, tegyenek egy erszénybe 150 kavicsot. Ezt az imamódszert már Remete Szent Pál is alkalmazta (Kr. u. 419). Később egy kötélre kötöttek vagy 150 vagy 50 (a 150 egyharmadát) csomót, és ezt használták a számolásra. Végül egy kis zsinór terjedt el, melyre 50 darab kisebb fadarabot kötöttek rá.
A második állomás
Damiáni Szt. Péter (+ 1072) említést tesz arról, hogy ehhez az imaformához elkezdték hozzáadni az Angyali üdvözletet (Lk 1,28). Nemsokára az Angyali üdvözlet átveszi az 50 Miatyánk helyét, illetve a két imádságot egyesítették.
A harmadik állomás
Néhány középkori teológus a 150 zsoltárt Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának elfátyolozott titkainak tartotta. Összeállították ennek megfelelően "A mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus zsoltároskönyvé"-t. Ez 150, Jézus tiszteletére szóló dicséretet tartalmazott. Nemsokára Máriának is állítottak össze egy ilyen zsoltárkönyvet, de 150 dicséret helyett 50 dicséretet számoltak, és ezt hívták "rosarium"-nak (rózsakertnek), avagy virágcsokornak.
A negyedik állomás
1208-ban megjelenik a Szűzanya Szent Domonkosnak, és mint új és hathatós fegyvert ajánlja neki a rózsafüzért. Domonkos "feléleszti és elterjeszti" rendjében, és a rendhez közelállók között a rózsafüzért.
Az ötödik állomás
Kr. u. 1365 körül az Üdvözlégyeket tizedekre csoportosították és egy Miatyánkot szúrtak minden tized elejére.
A hatodik állomás
Kr. u. 1409 táján alkalmi gondolatokat - meditációkat - csatolnak az egyes Üdvözlégyekhez, főként a rosariumból.
A hetedik állomás
Kr. u. 1470-től a Domonkos-, a ciszterci és a karthauzi rend elterjeszteni az egész Nyugati Egyházban az "új rózsafüzért".
A nyolcadik állomás
1400-1500 között a 150 Üdvözlégyhez tartozó gondolatokat fametszeteken is ábrázolták. Ez azonban a képek nagy száma miatt a gyakorlatban nem vált be. Így a képes rózsafüzér megrövidült, és egy kép - Jézus életének, halálának és feltámadásának valamelyik titka - egy Miatyánk alá tartozott, ahogy ma is tartozik.
A kilencedik állomás
Kr. u. 1700. Montfort Szent Lajos megírja azt a leggyakoribb titok-csoportot, amelyet ma is használunk.
Forrás: Depositum
↧
Nagyböjti zenés elmélkedés a Sziklatemplomban
↧
↧
Ötletek a böjtölésre
Étkezésünk:- a falánkak, habzsolók - egyenek kevesebbet!
- kisétkűek, finnyásak - egyenek többet!
- egészségüket elhanyagolók - rendszeresebben, tudatosabban óvva testük épségét!
Életrendünk:
- a reggelente lustálkodók – keljenek 30 perccel korábban!
- akik mindig elkésnek – legyenek ott mindenütt pontosan, ill. 5 perccel korábban!
- a rendszertelenül élők – tervezzék meg napjaikat, tartsanak rendet időbeosztásukban!
Szenvedélyeink, függőségeink:
- a dohányosok – szívjanak kevesebbet, vagy egyáltalán ne szívjanak!
- édességet, alkoholt, stb. kedvelők – mérsékeljék a nyalánkságokat, az italfogyasztást!
- a gyorshajtók – közlekedjenek szabályosan!!!
- a tv, számítógép, internet, mobiltelefon, stb. rabjai – váljanak szabaddá, ezen kötöttségeiktől!
- a sokat, és meggondolatlanul beszélők – néha hallgassanak el, s figyeljenek oda másokra!
- a hallgatagok, mogorván félre húzódók – kedvesen szólítsanak meg másokat, kezdeményezzenek párbeszédet!
Érzelmeink:
- a robbanékony természetűek – fékezzék haragjukat!
- a türelmetlenek – tanuljanak várakozni!
- a kesergésre hajlamosak – próbálják derűvel, humorral szemlélni az életet, magukat és másokat!
- az örvendezők – osszák meg örömüket másokkal!
- a félénkek – nézzenek szembe félelmeikkel, törekedjenek bátrakká lenni!
Embertársaink:
- a megszólást, pletykát kedvelők, az önzők és mások kárára ügyeskedők – legalább néhányszor naponta legyenek előzékenyek másokkal, és vegyék észre a jót is embertársukban!
- az úrhatnám parancsolgató természetűek – engedjék érvényesülni a többiek szempontjait, kívánságait! Tanuljanak meg szolgálni!
Munkánk:
- a felületességre vagy lustaságra hajlamosak – végezzék el a munkájukat idejében, alaposan!
- a megbízhatatlanok, feledékenyek – most minden ígéretüket teljesítsék pontosan!
- a közös munkából magukat kihúzók - önként vállaljanak nagyobb részt a közös feladatokból!
Kapcsolataink:
- az elrontott munkahelyi kapcsolatokból – legalább egyet próbáljunk rendezni!
- a szűkebb és tágabb családon belül - legyünk kedvesek és figyelmesek ahhoz, akit mostanában elhanyagoltunk, vagy összefeszültünk! Írjunk meg néhány rég óta halogatott levelet!
Imádságos életünk:
- Hetente legalább egy csendes órát szánjunk elmélkedésre, imádságos együttlétre Istennel!
- Esténként alapos lelkiismeretvizsgálatban gondoljuk át a napot!
- Hetente egyszer hétköznap is igyekezzünk elmenni szentmisére, keresztúti ájtatosságra!
Egyházunk:
- akiknek van rendszeres feladatuk, felelősségük, megbíztatásuk egyházközségekben, -közösségben végezzék különös odaadással, gonddal, a jobbulás és jobbítás szándékával!
- Akiket csak a vasárnapi szentmise kapcsol az Egyházhoz – keressenek legalább egy alkalmat, mikor egyházközségükért, másokért tesznek is valamit, legalább néhány órát rááldozva erre a munkára!
Forrás: Papi lista - B. László
↧
Ferenc pápa üzenete nagyböjtre
Szegénnyé lett, hogy szegénységével gazdagítson minket (vö. 2Kor 8,9).
Kedves Testvéreim!
Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek, Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben vett szegény életre való meghívás?
Krisztus kegyelme
Ezek a szavak mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia, aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat. És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték, vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettük megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység, amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket, ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez, akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd, életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben. Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és „szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás, mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.
Tanúságtételünk
Azt gondolhatnánk, hogy a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység, amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak, amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor, amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol, a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét, nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral, amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét – mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés terén.
Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat. Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.
Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek, Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben vett szegény életre való meghívás?
Krisztus kegyelme
Ezek a szavak mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia, aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat. És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték, vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettük megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység, amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket, ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez, akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd, életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben. Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és „szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás, mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.
Tanúságtételünk
Azt gondolhatnánk, hogy a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység, amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak, amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor, amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol, a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét, nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral, amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét – mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés terén.
Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat. Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.
Forrás: MKPK
↧
Interjú a Passió című filmben Jézust alakító színésszel
 |
| Jim Caviezel Jézus Krisztus szerepében Mel Gibson Passió című filmjében |
↧
„Ha Međugorje nem lenne, nem alakítottam volna Krisztust a Passióban”
James Caviezel egy interjúban međugorjei látogatásairól, hite megújulásáról, a Passió film készítésének műhelytitkairól és a hit eredményes közvetítéséről beszélt.
A Monte Cristót forgattuk Írországban, amikor Ivan Dragicevic, az egyik látnok Írországba látogatott. Elfoglaltságom és fenntartásaim miatt nem szándékoztam elmenni a meghirdetett találkozóra. Úgy tartottam, attól, hogy katolikus vagyok, nem kell elfogadnom Lourdes-ot, Fatimát vagy Međugorjét. Végül szabadnapot kaptam, így mégiscsak elmentem – eleveníti fel Međugorjéval való kapcsolata kezdetét Caviezel a medjugorjemiracles.com által közölt interjúban.
„A zsúfolásig telt templom végében álltam, kissé bizonytalanul, hogy mi is történik valójában. A jelenés alatt a mellettem tolószékben ülő férfi letérdelt, és a fájdalom ellenére a hideg kövön térdelve imádkozott; ez nagyon megrendített. Néhány nap múlva – feleségem kérésére – ismét részt vettem a jelenésen, ezúttal Ivan közelében térdelve. Így imádkoztam: 'Jól van, itt vagyok, készen állok. Tégy velem, amit akarsz.' Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valami betöltene. Egyszerű, mégis különleges élmény volt. Zokogni kezdtem. Amikor felálltam, csurogtak az arcomon a könnyek.”
Iván hozzám fordult: „Jim, az embernek mindig van ideje arra, amit szeret. Ha egy nagyon elfoglalt ember beleszeret egy lányba, az ő számára mindig lesz ideje. Az embereknek azért nincs idejük Istenre, mert nem szeretik.”
Iván hozzám fordult: „Jim, az embernek mindig van ideje arra, amit szeret. Ha egy nagyon elfoglalt ember beleszeret egy lányba, az ő számára mindig lesz ideje. Az embereknek azért nincs idejük Istenre, mert nem szeretik.”
Azokban a napokban valami megváltozott bennem. Korábban sohasem akartam megtanulni rózsafüzérezni, akkor azonban megszületett bennem ez a vágy. Egy reggel azt mondtam a sofőrnek, aki a filmezésre vitt: 'Nem tudom, mit szól hozzá, de szeretnék elmondani egy rózsafüzért.' Meglepetésemre csak annyit mondott: 'Rendben, imádkozzunk.'”
Első međugorjei látogatása, amelyet a filmforgatás befejeztével tett, meghatározó volt James Caviezel számára. „Eleinte megdöbbentett, mennyit imádkoznak itt az emberek. Sporttáborra emlékeztetett, ahol nem csak egy mérkőzés van, hanem egymást érik a meccsek. Eleinte kicsit feszengtem; nem voltam hozzászokva, hogy ennyit imádkozzam. Isten segítségét kértem. A negyedik nap nem vágytam másra, mint imádkozni. Imádság közben azt éreztem, kapcsolatban vagyok Istennel. Ezt az élményt kívánnám minden katolikusnak!” Hozzátette: „Otthon a családban is ezt folytatjuk. Együtt járulunk a szentségekhez. Iskolába menet az autóban a gyerekekkel együtt mondjuk a rózsafüzért. Előfordult, hogy nem kezdtem el, mire a fiam kezdte mondani.”
„Ha Međugorje nem lenne, nem vállaltam volna Krisztus szerepét a Passióban – mondta a színész –, hiszen tudtam, hogy aki Krisztust alakítja, annak nagyon közel kell lennie hozzá. Én Međugorjéban nyitottam meg a szívemet az ima és a szentségek felé. Mindennap gyóntam és szentségimádáson vettem részt. Mel Gibsonnal együtt vettünk részt a latin nyelvű szentmiséken. Međugorje számomra a szentségek megélését és az egyházzal való egységet jelenti. Međugorjénak köszönhetem, hogy hinni kezdtem, hogy Jézus valóban jelen van az Eucharisztiában, és megbocsátja a bűneimet. Ott tapasztaltam meg, micsoda ereje van a rózsafüzérnek, és mekkora ajándék, ha az ember mindennap szentmisén vesz részt.”
A kérdésre, hogy hogyan lehet növelni az emberekben a Jézusba vetett hitet, a színész így válaszolt: „Csak úgy, ha Jézus jelen van bennünk az Eucharisztia által, s így az emberek Jézust látják az életünkben. A Passió filmezésekor csináltattam egy belső zsebet a ruhámba, ahová betettem néhány ereklyét, köztük Krisztus keresztjének egy darabkáját. Azt akartam, hogy Jézus valóban jelen legyen, mert a nézőknek könnyebb lesz őt látni, ha én is őrá tekintek. Ezért az utolsó vacsora jeleneténél kérésemre a pap az Oltáriszentséggel a kezében állt az operatőr mellett, és együtt közelítettek felém. A néző nem is sejti, hogy a szemem ragyogásában valóban Jézust, a Szentostya visszatükröződését látja. A keresztre feszítés jeleneténél ugyanez történt: ott volt a pap, kezében az Oltáriszentséggel, én pedig egyfolytában imádkoztam.”
James Caviezel megjegyezte, hogy a forgatáskor nem a latin, arám, héber szövegek memorizálása okozta a legnagyobb nehézséget, hanem a fizikai megpróbáltatások. „Az utolsó jelenetnél meghúzódott a vállam, és kiugrott, valahányszor valaki hozzáért a kereszthez. Az ostorozás jeleneténél kétszer eltalált a korbács, amitől 14 cm-es seb lett a hátamon. Közben tüdőgyulladást kaptam. Mindehhez jött a krónikus fáradtság, hiszen hónapok óta hajnali 3-kor keltem, mert a sminkelés majdnem nyolc órát vett igénybe. Nehéz volt elviselni a nulla fok körüli hideget, különösen a keresztre feszítés jeleneténél, amikor mindössze egy vékony szövetdarab volt rajtam.”
A színész röviddel a Passió forgatásának befejezése után járt másodszor Međugorjéban. E látogatás alkalmával megismerte Jozo Zovko atyát. „Találkoztunk. Kezét a vállamra tette. Én is a vállára tettem a kezem. Majd a fejemre tette a kezét; én is az övére. Abban a pillanatban egy belső hang szólalt meg bennem: 'Szeretlek, testvérem. Ez az ember szereti Istent.' Jozo atya ekkor megfordult, megkérdezte a tolmácstól, ki vagyok, és azt mondta, szeretne velem beszélni. Tartós barátság lett belőle.”
Első međugorjei látogatása, amelyet a filmforgatás befejeztével tett, meghatározó volt James Caviezel számára. „Eleinte megdöbbentett, mennyit imádkoznak itt az emberek. Sporttáborra emlékeztetett, ahol nem csak egy mérkőzés van, hanem egymást érik a meccsek. Eleinte kicsit feszengtem; nem voltam hozzászokva, hogy ennyit imádkozzam. Isten segítségét kértem. A negyedik nap nem vágytam másra, mint imádkozni. Imádság közben azt éreztem, kapcsolatban vagyok Istennel. Ezt az élményt kívánnám minden katolikusnak!” Hozzátette: „Otthon a családban is ezt folytatjuk. Együtt járulunk a szentségekhez. Iskolába menet az autóban a gyerekekkel együtt mondjuk a rózsafüzért. Előfordult, hogy nem kezdtem el, mire a fiam kezdte mondani.”
„Ha Međugorje nem lenne, nem vállaltam volna Krisztus szerepét a Passióban – mondta a színész –, hiszen tudtam, hogy aki Krisztust alakítja, annak nagyon közel kell lennie hozzá. Én Međugorjéban nyitottam meg a szívemet az ima és a szentségek felé. Mindennap gyóntam és szentségimádáson vettem részt. Mel Gibsonnal együtt vettünk részt a latin nyelvű szentmiséken. Međugorje számomra a szentségek megélését és az egyházzal való egységet jelenti. Međugorjénak köszönhetem, hogy hinni kezdtem, hogy Jézus valóban jelen van az Eucharisztiában, és megbocsátja a bűneimet. Ott tapasztaltam meg, micsoda ereje van a rózsafüzérnek, és mekkora ajándék, ha az ember mindennap szentmisén vesz részt.”
A kérdésre, hogy hogyan lehet növelni az emberekben a Jézusba vetett hitet, a színész így válaszolt: „Csak úgy, ha Jézus jelen van bennünk az Eucharisztia által, s így az emberek Jézust látják az életünkben. A Passió filmezésekor csináltattam egy belső zsebet a ruhámba, ahová betettem néhány ereklyét, köztük Krisztus keresztjének egy darabkáját. Azt akartam, hogy Jézus valóban jelen legyen, mert a nézőknek könnyebb lesz őt látni, ha én is őrá tekintek. Ezért az utolsó vacsora jeleneténél kérésemre a pap az Oltáriszentséggel a kezében állt az operatőr mellett, és együtt közelítettek felém. A néző nem is sejti, hogy a szemem ragyogásában valóban Jézust, a Szentostya visszatükröződését látja. A keresztre feszítés jeleneténél ugyanez történt: ott volt a pap, kezében az Oltáriszentséggel, én pedig egyfolytában imádkoztam.”
James Caviezel megjegyezte, hogy a forgatáskor nem a latin, arám, héber szövegek memorizálása okozta a legnagyobb nehézséget, hanem a fizikai megpróbáltatások. „Az utolsó jelenetnél meghúzódott a vállam, és kiugrott, valahányszor valaki hozzáért a kereszthez. Az ostorozás jeleneténél kétszer eltalált a korbács, amitől 14 cm-es seb lett a hátamon. Közben tüdőgyulladást kaptam. Mindehhez jött a krónikus fáradtság, hiszen hónapok óta hajnali 3-kor keltem, mert a sminkelés majdnem nyolc órát vett igénybe. Nehéz volt elviselni a nulla fok körüli hideget, különösen a keresztre feszítés jeleneténél, amikor mindössze egy vékony szövetdarab volt rajtam.”
A színész röviddel a Passió forgatásának befejezése után járt másodszor Međugorjéban. E látogatás alkalmával megismerte Jozo Zovko atyát. „Találkoztunk. Kezét a vállamra tette. Én is a vállára tettem a kezem. Majd a fejemre tette a kezét; én is az övére. Abban a pillanatban egy belső hang szólalt meg bennem: 'Szeretlek, testvérem. Ez az ember szereti Istent.' Jozo atya ekkor megfordult, megkérdezte a tolmácstól, ki vagyok, és azt mondta, szeretne velem beszélni. Tartós barátság lett belőle.”
Forrás: Magyar Kurír
↧
↧
Botond testvér a "kovászember"
↧
Jézus szenvedése orvosi szemmel
Sok keresztény használja a kereszt szimbólumát, arról azonban a mai embernek már kevés fogalma van, mit is jelentett valójában a kereszthalál, ez a római kivégzési mód. Számos történész és orvos munkája nyomán nagyjából rekonstruálni lehet, hogy pontosan mit álltak ki az így kivégzett emberek, közöttük a legismertebb, a názáreti Jézus. A Hetek szerzői az ő szenvedését követték végig orvosi szempontból. Az Evangéliumok viszonylag szűkszavúan beszélnek erről, hiszen megírásuk korában a Római Birodalom minden alattvalója pontosan tisztában volt a kereszthalál mibenlétével, látott már ilyet – ma azonban érdemes részletesen áttekintenünk mindezt.
Forrás: www.atv.hu
↧
Keresztút
I.
↧
Az udvaron át - interjú Futó Károly atyával
↧
↧
Fehér Szívvel az Életért
↧
Megjártam a mennyországot
Egy doktornő megdöbbentő beszámolója a halálról, a mennyországról és visszatéréséről az életbe
Forrás: Metropolita
↧
Nem diszkriminálja az egyház az elvált és újraházasodott katolikusokat
A hittani Kongregáció prefektusának nyilatkozata
A házasság felbonthatatlan szentség, tehát az elváltak és újraházasodottak nem járulhatnak az áldozáshoz. Az egyház azonban nem hagyja magára és elkíséri őket. Ezt erősítette meg Gerhard Ludwig Müller érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa az Osservatore Romano c. vatikáni napilapban megjelent cikkben. A főpásztor azokra a nyilatkozatokra reagált, amelyek az elváltak és újraházasodottak kényes kérdéséről napvilágot láttak azt követően, hogy bejelentették a különleges szinódus összehívását, amelyre 2014-ben kerül majd sor a család témájáról.
Az egy megkeresztelt férfi és egy megkeresztelt nő házassága "szilárd intézmény, amely az isteni jogon alapul és nem függ az emberi önkénytől". Az evangéliumoktól kezdve a 2012-es új evangelizációs szinódus záró üzenetéig megjelent egyházi dokumentumok mind megerősítik, hogy az elváltak és újraházasodottak nem járulhatnak az Oltáriszentséghez, mert életállapotuk ellentmond annak az egységnek, amely Krisztus szeretete és az egyház között fennáll, s amelyet maga az eucharisztikus aktus jelent.
Müller érsek emlékeztet rá, hogy a felbonthatatlan házasság elsősorban a gyermekeket védi. "Ott, ahol nem áll fenn a házasság semmissége, lehetséges a szentáldozás, amennyiben a házastársak testvérekként élnek együtt". Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor "a házastársi együttélés lehetetlenné válik", például a "fizikai vagy lelki erőszak" esetén. Az ilyen "fájdalmas helyzetekben az egyház mindig megengedte, hogy a házasfelek ne éljenek többé együtt", ugyanakkor "az egyes felek nem köthetnek szabadon új házasságot, amíg a másik házastárs életben van".
Müller érsek válaszol arra a javaslatra is, miszerint az elváltak és újraházasodottak lelkiismereti döntése legyen, hogy áldoznak-e vagy sem. Nem helyes ez az érvelés - magyarázza a főpásztor -, mivel az előző házasság érvénytelenségét objektíven ki kell mutatnia a joghatóságnak. Az érsek óva int az "irgalmasságra való hamis hivatkozástól" is, az ugyanis "nem ment föl az isteni parancsolatok és az egyházi tanítás alól", hanem Isten szentségével és igazságosságával együtt alkalmazandó.
Végül a Hittani Kongregáció prefektusa az elváltak és újraházasodottak lelkipásztori gondozását hangsúlyozza, amely nem "korlátozódhat a szentáldozásra", mivel "az Eucharisztia szentségén túl szeretetközösségre léphetünk Istennel a hitben, a reményben és a szeretetben, a bűnbánatban és az imádságban is". Az elváltakat és újraházasodottakat tehát el kell kísérni: semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri őket, csupán a Krisztus akaratához való abszolút hűség érvényesül.
Az egy megkeresztelt férfi és egy megkeresztelt nő házassága "szilárd intézmény, amely az isteni jogon alapul és nem függ az emberi önkénytől". Az evangéliumoktól kezdve a 2012-es új evangelizációs szinódus záró üzenetéig megjelent egyházi dokumentumok mind megerősítik, hogy az elváltak és újraházasodottak nem járulhatnak az Oltáriszentséghez, mert életállapotuk ellentmond annak az egységnek, amely Krisztus szeretete és az egyház között fennáll, s amelyet maga az eucharisztikus aktus jelent.
Müller érsek emlékeztet rá, hogy a felbonthatatlan házasság elsősorban a gyermekeket védi. "Ott, ahol nem áll fenn a házasság semmissége, lehetséges a szentáldozás, amennyiben a házastársak testvérekként élnek együtt". Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor "a házastársi együttélés lehetetlenné válik", például a "fizikai vagy lelki erőszak" esetén. Az ilyen "fájdalmas helyzetekben az egyház mindig megengedte, hogy a házasfelek ne éljenek többé együtt", ugyanakkor "az egyes felek nem köthetnek szabadon új házasságot, amíg a másik házastárs életben van".
Müller érsek válaszol arra a javaslatra is, miszerint az elváltak és újraházasodottak lelkiismereti döntése legyen, hogy áldoznak-e vagy sem. Nem helyes ez az érvelés - magyarázza a főpásztor -, mivel az előző házasság érvénytelenségét objektíven ki kell mutatnia a joghatóságnak. Az érsek óva int az "irgalmasságra való hamis hivatkozástól" is, az ugyanis "nem ment föl az isteni parancsolatok és az egyházi tanítás alól", hanem Isten szentségével és igazságosságával együtt alkalmazandó.
Végül a Hittani Kongregáció prefektusa az elváltak és újraházasodottak lelkipásztori gondozását hangsúlyozza, amely nem "korlátozódhat a szentáldozásra", mivel "az Eucharisztia szentségén túl szeretetközösségre léphetünk Istennel a hitben, a reményben és a szeretetben, a bűnbánatban és az imádságban is". Az elváltakat és újraházasodottakat tehát el kell kísérni: semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri őket, csupán a Krisztus akaratához való abszolút hűség érvényesül.
Forrás: Vatikáni Rádió
↧
Isten elfelejtett nyelve, az álom
Szeretettel ajánlom a kedves Olvasók figyelmébe Gyökössy Endre fenti című könyvét.
A könyv leírása:
Az elmúlt esztendők négyszemközti beszélgetései közben gyakran felmerült az álom kérdése, nemegyszer egy-egy konkrét álommal kapcsolatban. Volt, aki szinte szégyenkezve beszélt róla, mint aki restelli, hogy ilyesmivel hozakodik elő. Eleve kijelentette, természetesen ő nem hisz az álomban és semmi jelentőséget nem tulajdonít neki, hiszen ő nem babonás ember – de azért ezt és ezt az álmát elmondaná.
Voltak, akik úgy mondták el álmaikat, hogy közben meg is magyarázták. Ki-ki a maga elgondolása szerint, vagy valamiféle álmoskönyv segítségével, rendkívüli jelentőséget tulajdonítva álmainak, jövőjüket illetően.
Röviden: voltak, akik lebecsülték, és voltak, akik túlbecsülték álmaik jelentőségét.
Könyvünk egyik célja, hogy se le ne becsüljük, de túl se becsüljük az álmokat – hanem becsüljük meg, mint lényünk mélyéről jövő sajátos jelbeszédet. Mostanában igen lényegesnek tartjuk, hogy lehetőleg mindenki tanuljon idegen nyelveket – hasznos dolog értenünk ezt a belülről érkező, képekben beszélő nyelvet is. Annál is inkább, mert olykor Isten felhasználja ezt a nyelvet is (hangsúlyozom: is), hogy valamit üzenjen számunkra.
– Úgy az Ó-, mint az Újszövetség bizonysága szerint Isten felhasználta az álmot, az álomszerű látomásokat vagy álomban kapott látásokat, hogy a kiválasztottaknak ezen a nyelven üzenjen.
– Akik erre az üzenetre figyeltek és azt cselekedték, mindig helyesen cselekedtek.
– Isten Jézus Krisztusban adta a legmagasabb rendű kijelentést számunkra. De az első pünkösd után sem hallgat el, ezen a sajátos nyelven beszél övéihez.
– Föltehető, hogy a mai ember számára is vannak és lehetnek üzenetei Istennek ezen a különös nyelven – ha nem is ad új kijelentést. – De nem felejtettük-e el ezt a nyelvet? Nem úgy szemléljük-e saját álmainkat, amint egy mai modern fiatal hallgatná a latin misét: nem érti sem a mise szimbólumait, sem a mozdulatait, sem a liturgiáját?
Vagy éppen nem azért hessegetjük el magunktól ennek a nyelvnek a megtanulását, megértését, mert valamiképpen félünk megérteni álmaink üzenetét?…
Voltak, akik úgy mondták el álmaikat, hogy közben meg is magyarázták. Ki-ki a maga elgondolása szerint, vagy valamiféle álmoskönyv segítségével, rendkívüli jelentőséget tulajdonítva álmainak, jövőjüket illetően.
Röviden: voltak, akik lebecsülték, és voltak, akik túlbecsülték álmaik jelentőségét.
Könyvünk egyik célja, hogy se le ne becsüljük, de túl se becsüljük az álmokat – hanem becsüljük meg, mint lényünk mélyéről jövő sajátos jelbeszédet. Mostanában igen lényegesnek tartjuk, hogy lehetőleg mindenki tanuljon idegen nyelveket – hasznos dolog értenünk ezt a belülről érkező, képekben beszélő nyelvet is. Annál is inkább, mert olykor Isten felhasználja ezt a nyelvet is (hangsúlyozom: is), hogy valamit üzenjen számunkra.
– Úgy az Ó-, mint az Újszövetség bizonysága szerint Isten felhasználta az álmot, az álomszerű látomásokat vagy álomban kapott látásokat, hogy a kiválasztottaknak ezen a nyelven üzenjen.
– Akik erre az üzenetre figyeltek és azt cselekedték, mindig helyesen cselekedtek.
– Isten Jézus Krisztusban adta a legmagasabb rendű kijelentést számunkra. De az első pünkösd után sem hallgat el, ezen a sajátos nyelven beszél övéihez.
– Föltehető, hogy a mai ember számára is vannak és lehetnek üzenetei Istennek ezen a különös nyelven – ha nem is ad új kijelentést. – De nem felejtettük-e el ezt a nyelvet? Nem úgy szemléljük-e saját álmainkat, amint egy mai modern fiatal hallgatná a latin misét: nem érti sem a mise szimbólumait, sem a mozdulatait, sem a liturgiáját?
Vagy éppen nem azért hessegetjük el magunktól ennek a nyelvnek a megtanulását, megértését, mert valamiképpen félünk megérteni álmaink üzenetét?…
Forrás: Szent Gellért Kiadó
↧
↧
A sebeket kell most bekötözni
Interjú az abortusz.hu alapítójával
Forrás: Keresztény Mandiner
↧
Böjt és bűnbánat
Mivel Krisztus halála és feltámadása egész életünk alapvető misztériuma, számomra úgy tűnik, hogy évente próbálnunk kell mélyebbre hatolni a halál és a feltámadás lelki folyamata által. Ha nem növekszünk, akkor egy helyben állunk. Ha nem vagyunk jobbak, mint múlt évben, valószínűleg rosszabbak vagyunk. Gyakran kérjük a liturgikus litániákban, hogy hadd tölthessük életünk hátra levő részét békében és bűnbánatban. Ha a bűnbánatunk mélységes, akkor a béke lesz gyümölcse.
Már valószínűleg sokat hallottunk a bűnbánatról, de az emlékeztetések mindig hasznosnak lehetnek, mivel hamar elfelejtjük azt, amit hallunk. Ennek ellenére, amit hallunk róla, nem elegendő, és az sem, ha pusztán a templomban imádkozunk érte. Az már elegendő, ha megtesszük, de legtöbbünk itt rontja el. A szónak el kell mélyülni szívünkben, ha az a célunk, hogy a bűnbánat kipróbált és a gyakorlatban is gyümölcshozó legyen. Ahogy szegény Máté, kopt szerzetes mondja, „Amit a fül hall, az elme elfelejti; de amit a szív hall, az idő ki nem törli.”
Egyfajta ellentmondás övezi a böjti időszakot. Némelyek egy olyan időként tekintenek rá, amelyben bátorítást nyernek ahhoz, hogy „úgy megtisztítsák cselekedetieket”, ahogy az év többi részén képtelenek lettek volna. Mások megijednek, mert azt hiszik, hogy ez egy olyan időszak, amelyben képmutató és gyakran értelmetlen önmegtagadást kell végezni, egy időszak, melyben tolerálni kell az önostorozást és a sötét kinézetet egészen addig, amíg a Húsvét fénye el nem jön. Megint mások felismerik az értékét, de fennakadnak a liturgikus nagyzoláson, és csodálkoznak, hogy miért éneklünk egyik nap arról, hogy megszabadultunk a bűntől és a másik nap a szomorúságról meg az elítéltségről, majd következőleg pedig ismét panaszkodunk és sírunk. Aztán pedig vannak olyanok, akik teljes szívvel mondják a bűnbánati imádságokat és az egész liturgikus időszak imáit, de szemmel láthatóan nem látják a kapcsolatot ezen dolog és életük valós megváltoztatása között.
Te hova tudnád beilleszteni magad? Ez valószínűleg az első felfedezendő válasz a lelki készületben, amely elvezet bennünket Urunk Jézus Krisztus húsvéti misztériumához. Már mondtam, de valószínű, hogy még mondani fogom: a bűnbánat a változásról szól. Arról, hogy megváltoztatjuk a hozzáállásunkat és viselkedésünket, a gondolkodásmódunkat, a beszédünket, azt, hogy miként bánunk másokkal – mindezt egyre inkább Krisztus fejével, mint a sajátunkkal. Elmehetsz a templomba és mondhatod, hogy „Jaj nekem! Bűnös vagyok.” ahányszor csak akarod, de ha nem teszel ellene semmit, akkor elkezdesz nagyon balgán kinézni.
Eszerint a bűnbánati törekvés egyfajta aszketizmus, amely igyekszik megtenni a szükséges változtatásokat a „meg-nem-váltott” gondolati és viselkedési szokásainkkal kapcsolatban, annak a kedvéért, hogy még jobban képesek legyünk teljes szívvel Isten kegyelmére válaszolni. Nos, mielőtt még ez a szó eléd varázsolna egy csapat lesoványodott, kialvatlan, levert önostorozó férfit, lássuk szegény Máté meghatározását: „Az aszketizmus egy pozitív lelki tevékenység, amely ellene szegül a negatív tevékenységnek. Egy olyan erénygyakorlat, amely gyökerestül tépi ki a bűnöket és a gonosz szokásokat.” Ha a bűnbánat egy változási folyamat, akkor az aszketizmus az eszköz, amely által a folyamat eléri célját. A bűnbánat célja éppen az, ami a keresztény élet célja is egyben. Abban az esetben, ha kevés hittant tanultál vagy túl sok évnyi „sablonos kereszténység” eltompította a célirányultságod, elmondom: megistenülés, (vagy istenné válás, teózis), azaz az életed minden dimenziójának teljes átalakítása a kegyelem, a hit és különösen a szeretet által, amely mind az Isten szeretetét jelenti és mind a te szereteted Isten iránt. „Isten emberré lett, hogy az emberek Istenné lehessenek,” ahogy a sivatagi atyák szerették mondani, ezzel kifejezve azt, hogy a kegyelem által Isten élete a mi életünkké válik. Egy bátor kifejezése annak, hogy mit jelent teljesen és igazán Krisztus Testének tagja lenni.
Isten kegyelmének ajándéka, amelyet már megkaptunk, s amely már eddig is elkezdte bennünk Isten igen nagy és becses ígéreteit (2Pét 1,4) beteljesíteni, annyira a tudatunk felett áll, hogy sokan meg se próbálnak mélyebbre hatolni. Azt hiszik, hogy ezek az ígéretek szó szerint túl jók ahhoz, hogy igazak legyenek, és ezért tekintetüket túlságosan alacsonyra helyezik, ezzel egy érthetőbb és kényelmesen középszerű álláspontra jutva. De ez nem a Krisztusban való mélységes élet. Az emberek elkezdenek más vallások után keresgélni, mert az Egyház alkalmatlannak tűnik, de bárki, aki ezen gondolkodik, bizonyosan túl keveset tud arról, hogy mi igazából a kereszténység, mit jelent, és mit ígér.
Hol van hát ebben az egészben a bűnbánat? Megbánni bűneinket azt jelenti, hogy felismerjük mennyire szeret bennünket az Isten és rájövünk arra, hogy mi mennyire kevéssé szeretjük Őt és azokat a személyeket, akik az Ő képmására lettek teremtve. Ha valaha volt már ilyen döbbenetes „igazságpillanatod”, amelyben hirtelen rájöttél a bűneid mélységes súlyára és Isten irgalmas szeretetére, nem kell, hogy elmondja neked bárki, hogy a bűnbánat változtatást követel és a hála az erő, amely az egész mögött leledzik. Erre ráébredve úgy döntünk, hogy egy őszinte elhatározást teszünk, amelyet gyakorlati cselekedetekben is kifejezünk: hogy visszatérünk a szeretethez a Szeretetért, hogy megtörjük bűnös szokásaink sorát és erényes szokásokra törekszünk, és megtanulunk megbocsátani, mert az Atya is megbocsát.
Ezek a tettek minden embernél és minden helyzetben változók. Mindannyiunknak meg kell vizsgálnunk életünk azon területeit, amelyekben a szeretetre való képtelenség a legsúlyosabb, és ott kell kezdenünk a változtatást. Ha imában magadba nézel őszinteséggel, hangsúlyozom valódi őszinteséggel – minden könnyed vallásos látszaton túl – tudni fogod, hogy mit kell megváltoztatni, azaz, hogy hogyan bánd meg bűneidet. Ha a böjtölés az, amely előidézi a szükséges változást, akkor böjtölj, ha az imádság, akkor imádkozz; ha az, hogy a megszokott napirendedtől eltérően időt kell szakítanod, hogy jót tégy másokkal, akkor tedd meg azt. A változás komoly és alapos kell, hogy legyen, és ehhez fegyelemre és erőkifejtésre van szükség. Az egész alapja, hogy szükségünk van arra, hogy egy hálás válaszként Isten irántunk való túlcsorduló szeretetére jobbak legyünk. A lelki életünk célja, hogy olyanok legyünk „mint Ő”, és hogy úgy lássuk „Őt, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is.” (1Ján 3,2-3). A megtisztulás, amely a szeretetben való növekvés, nem ér véget, amikor a Nagyböjt véget ér. Semmi haszna sincs, hogy Nagyböjt végén ezt mondjuk megkönnyebbüléssel: „Tessék, megcsináltam, mindent megtettem, ami elő volt írva. Most ide a sonkát és a sajtot és ne zavarjatok az önmegtagadással egy évig.”
A Nagyböjt nem az önostorozásról szól, és a Húsvét pedig nem az önelkényeztetésről. Sem nem szól a böjt pusztán az önmegtagadásról, és a Húsvét sem pusztán arról, hogy elénekeljük, hogy „Krisztus feltámadt!”. Mindkettő alapvetően a megistenülésről szól: belsőleg ez a misztikus és szentségi élet dimenzióiban kerül kifejezésre; és külsőleg úgy, hogy eltávolodsz az énközpontúságtól és a más-központúságtól, az önmagadban való elmerüléstől (még akkor is, ha a lelki fejlődésre irányítjuk tekintetünket); így építve fel önfeledten Krisztus testét a világban. A bűnbánat hozta változást folytonosan Krisztusra, mint Kősziklára kell építeni. Lásd be, hogy a bűnbánat változás, hogy a változás szeretni tanulás, hogy a szeretni tanulás átalakulás, hogy az átalakulás istenivé válás, hogy az istenivé válás megistenülés, és hogy a megistenülés nem más, mint elmerülni az isteni élet és öröm misztériumában, amely az örökkévalóságba nyúlik. Így tesz bennünket a bűnbánat az Istenben való teljes élet útjára.
Tartsd bűnbánatot! Örvendj! Ne légy oly mélabús; Isten szeret! Kezdd el úgy élni a hitedet, mint egy jelentőségteljes és bensőséges kapcsolat Istennel, aki a Szeretet, és a bűnbánatod éppen olyan könnyen fog menni mint az örvendezésed. Változni akarsz majd, mert szeretnél örömet okozni Annak, aki mindhalálig szeretett téged, és akinek szeretete lesz majd az örök életed.
Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről - http://whohaventseen.wordpress.com/2014/03/11/bojt-bunbanat/
↧
Medugorjei zarándoklat
Kedves Testvérek!Továbbra is szeretnénk folytatni a hagyományt és ismételten zarándoklatot szervezünk a Szűzanyához a 25. međugorjei nemzetközi ifjúsági imatalálkozóra.
2014. július 30 – augusztus 7.
Szeretettel várunk mindenkit, aki hívást érez a szívében a találkozásra.
A fesztivál általános programja:
Délelőttönként és délutánonként: előadások, tanúságtételek
Örömteli ünnepek (Szűzanya születésnapja; gyertyás körmenet)
Esti programok a megszokott formában a szabadtéri oltárnál (rózsafüzér, szentmise, Szentségimádás)
A zarándokút egyéb programjai:
Homokkomárom – Máriagyűdi Kegyhely
Makarska – fürdőzés a tengerben
Kravica vízesés (fakultatív)
Mostár – óváros megtekintése az öreg híddal
Križevac – a Kereszt-hegye; keresztút
Podbrdo – a jelenések dombja; elmélkedés a rózsafüzér titkairól
Lelki vezető: Perlaki György atya – szegedi plébános
Utazás: légkondicionált autóbusszal – oda – vissza éjszakai utazás
Elhelyezés: a központhoz közeli panzióban (2-3 ágyas szoba zuhanyzóval)
Ellátás: reggeli és ebéd
Részvételi díj: § 25 000 Ft – útiköltség és biztosítás
§ 150 € – szállás és étkezés (6 nap)
9 fő részére napi 12,- € szállás igényelhető (6 nap 72 €), azonban, ha étkezni kívánnak, megoldható napi + 13 € (6 nap 150 €).
Előleg: 15 000 Ft és 50 €, amelyet személyesen lehet befizetni.
Érdeklődni és jelentkezni Szabó Nóránál, a 06-70-581-3323-as mobilszámon, (főleg az esti órákban), vagy a nora.szabo33@gmail.com e-mail címen lehet.
↧