Quantcast
Channel: Philoméla (Φιλομήλα)
Viewing all 967 articles
Browse latest View live

A Szent Benedek-medál

$
0
0
Szent Benedek-medál (Szent Benedek érem, Szent Benedek keresztje) a római katolikus egyház egyik szentelménye, melyre rá vannak vésve egy ima szavainak kezdőbetűi. A legrégebbi szentelmények egyike. Számos hatást tulajdonítanak a Medálnak: gyógyulások, védelem a gonosz ellen, kegyes halál (szentségben)...  A Szent Benedek Medál nem talizmán, nem mágikus tárgy, hanem olyan eszköz, amely az Egyház hite szerint, mint szentélmény, segíti a híveket megszentelődésük útján, oltalmat nyújt a gonosz hatalmak támadása ellen. Hatása Krisztus segítségül hívásán alapszik, amit Szent Benedek közbenjárása által kérnek.

Szent Benedek medáljának eredete régre nyúlik vissza. Bizonyos, hogy már 1000 körül népszerű volt, tisztelete különösen Brúnó bencés szerzetes (a későbbi IX. Szent Leó pápa ) felgyógyulása után terjedt el. Hivatalosan először XIV. Benedek pápa hagyta jóvá a Medált az 1741. december 23-án és az 1742 márciusában kiadott brévében, melyek szerint aki hittel hordja a Medált, búcsút nyer, ha a megszentelő kegyelem állapotában van (ez a katolikus hit szerint Isten kegyelméből, szentgyónás és áldozás, valamint a bűnöktől való távoltartás által  nyerhető el), és ha imádkozik a Szentatya szándékára (például egy Hiszekegyet, egy Miatyánkot, egy Üdvözlegyet, egy Dicsőséget stb.). A Medál mindegyik változatának viselése búcsút eredményez. 

A Benedek-pajzs Németországból terjedt el, az Irgalmas Nővérek rózsafüzérükön hordják. A Benedek-pajzsot a nép kísértések, pestis és kolera ellen használta, az istállóban a bajok elhárítására falra akasztották, egerek ellen elásták a szántóföldben. Oly nagy erőt tulajdonítottak neki, hogy más szentek érméire is ráverték. A Zakariás-áldással kapcsolva különösen hatásosnak tartották pestis ellen. Ez az érem nagy segítségére volt a haldoklóknak. Évszázadok alatt sokan azt tapasztalták, hogy aki bizalommal viseli a Szent Benedek érmet, az védelmet élvez az ördögi támadások ellen, és védelmet kap a betegségek, a méreg, a veszély és mindenfajta támadás ellen. E kegyelmek elnyerésére elég, ha egy megáldott Szent Benedek érmet ájtatos és tiszteletteljes lelkülettel viselnek, a házban, az ajtókon vagy az autóban felakasztanak. Nem tartoznak hozzá meghatározott imák. 

A Medál (Feszülettel vagy anélkül) Római Szertartás szerinti megáldását bármelyik pap megteheti, bár a hagyomány azt ajánlja, hogy a pap Benedek-rendi legyen.

Forrás: Mennyei üzenetek




Lelkigyakorlat az Egyházközségi Nővéreknél

A világiak helye az egyházban

$
0
0
A Szentírás és a " világiak"

A II. Vatikáni zsinat egyik legjelentősebb újdonsága volt a világi hívek helyzetének, jogainak, küldetésének új meghatározása. Olyan átalakulási folyamat indult meg ezzel, amelynek minden bizonnyal még csak a kezdetén járunk. Megkíséreljük felvázolni e téma legfontosabb szempontjait.

Jézus  -  ha sajátos megbízatásokat szánt is apostolainak  -  elsősorban követőinek általános küldetéséről szólt. Ugyanez a szemlélet található meg az egész újszövetségi szentírásban.

Szent Pál teológiájában az egyház, a krisztusi test "minden tag arányos együttműködésével" növekszik (Ef 4,16). A testben mindnyájan egyenlőek Krisztusban: "Nem mondhatja egyik tag a másiknak, nincs rád szükségem... sőt a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek" (1Kor 12,21-22). Mindnyájan részesülnek a Lélek adományaiban és a karizmákban is (1Kor 12,5-11k). Pap és hívő szembeállítása ismeretlen a Szentírásban.

Szent Péter ilyen értelemben mondja minden kereszténynek: "Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg titeket" (1Pét 2,9). Ilyen szentírási értelemben vetődött fel újra a zsinaton a megkereszteltek "általános papságának" gondolata.

A világiak az egyház történelmében

A "világi", illetve "laikus" fogalma eredetileg Isten népéhez (laosz) tartozót jelentett, s nem volt lekicsinylő mellékzöngéje. Márk, Lukács, Titusz hosszú ideig "világiakként" voltak munkatársai Pálnak. De sokan nem voltak papok az első századok legismertebb egyházi írói vagy tanítói közül sem: Szent Kelemen, Jusztinusz, Órigenész, akárcsak az első remeték, majd szerzetesek.

A hierarchia és a laikusok egymástól való eltávolodása a konstantini korban kezdődött, amikor az egyházi méltóságok az állam részéről ugyanazokban a kiváltságokban részesültek, mint a megfelelő rangú állami tisztviselők. Ettől kezdve alakult ki a papok és szerzetesek külön rendje, a világiak pedig lassanként másodrangú keresztényekké váltak.

A protestantizmus ellensúlyozásaként a katolikus egyház még inkább hangsúlyozta a pap és a hívek közötti különbségeket. Mindamellett a történelem folyamán megtaláljuk az egyház alakulását is döntően befolyásoló világiakat. Például Szent Ferenc és mozgalma lényegileg világi mozgalomként indult, a jezsuiták, az angolkisasszonyok vagy Páli Szent Vince körül megújult lelkületű világiak jelennek meg, kongregációk, egyesületek jönnek létre. A 19. század liberalizmusával, vallásellenességével szemben neves világiak (Chateubriand, de Maistre, Montalambert, O'Connel, Windhorst) léptek színre, majd XI. Piusz indítására az Actio Catholicában világiak széles körei váltak felelős apostolokká.

A II. Vatikáni zsinat és a világiak

Az egyházról szóló zsinati konstitúció megfogalmazásakor az egyik legnagyobb vitát kiváltó esemény az volt, hogy az eredeti megfogalmazásban a fejezetek sorrendje az előző századok gondolkodását követte  -  először a hierarchiáról szólt, majd a szerzetesekről, végül a világiakról  -  , a végső megfogalmazásban első helyre került az Isten népéről szóló rész, s csak utána következtek a hierarchiáról stb. szóló fejezetek.

Ez jelzi a szemléletváltást: fontosabb az, hogy valaki meg van keresztelve-bérmálva, mint az, hogy a papszentelésben részesült. Hiszen az ember a keresztségben-bérmálásban válik az egyház és Krisztus életének és küldetésének hordozójává. A papi rend szentsége pedig "csupán" egy további megbízatás e nép szolgálatára (LG 10). "A keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás" (AA 2)  -  mondja a zsinat. "A Szentlélek Isten népét nemcsak szentségeken keresztül és papi szolgálatokkal szenteli meg és vezeti, hanem (..). sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. (...) Ezeket a karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűek és gyakorta előfordulók, hálaadással kell fogadnunk, (...) mert nagyon hasznosak az egyházban" (LG 12). Az újabb teológia H. Urs von Balthasar nyomán ezt így fogalmazta meg: "Az egyház máriás dimenziója (azaz Jézust hordozó, vele egyesülő, őt a világnak adó, nem hierarchikus dimenziója) megelőzi a péteri (hierarchikus) dimenziót" (KEK 773; vö. MD 27).

 -  Ki tehát a világi?  -  Az a (nem pap vagy szerzetes) Krisztus-hívő, aki a keresztségben (bérmálásban) részesült Krisztusnak és az egyháznak papi és prófétai küldetésében (LG 31).

Ha korábban a papság és szerzetesség látszott az egyház apostoli, missziós küldetése hordozójának, a zsinat  -  visszatérve a Szentírás tanításához  -  hangsúlyozza, hogy az evangelizáció hordozója Isten egész népe. Isten népének, papoknak és világiaknak communiója tehet tanúságot Istenről a világban s a helyi egyházakban.

A világiak és az életszentség

Ha korábban (és sokak számára napjainkban is) úgy látszott, hogy a lelki élet mélységeire, az életszentségre csak egyes kiválasztottak, elsősorban a szerzetesek vagy papok vannak meghíva, a zsinat  -  s azóta az egyház minden fontosabb dokumentuma  -  kijelenti: "Az egyházban mindenki meg van híva az életszentségre" (LG V. fej; AA 4; EN 75; CL 16; DGpC 56). Minden lelkipásztori feladat között elsődleges: eljutni, illetve elvezetni mást a Krisztussal való egyesülésre.

A világiak apostoli-evangelizációs küldetése

"A keresztény hivatás természete szerint az apostolkodásra való meghívás is" (AA 2). A világiak apostoli hivatásukat, illetve küldetésüket nem közvetve  -  a hierarchia által  -  kapják, hanem az megkeresztelt létükből fakad (AA 3).

Minden megkeresztelt elsősorban Krisztussal egyesült létével lesz a föld sójává, a világ világosságává  -  ott, ahova őt a Gondviselés állította. "A világiaknak elsődlegesen az a feladat jut, hogy jelenlevővé és ható-erővé tegyék az egyházat azokon a helyeken, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója" (LG 33): a családban, a munkahelyeken, a társadalomban, a nemzeti és nemzetközi életben.

 -  A családban küldetésük, hogy az emberi és keresztény élet alapsejtje valóban ecclesiola, kis egyház legyen általuk  -  a házastársak és a gyermekek megszentelődésének helye. Sajátosan papi küldetésük itt a gyermeknevelés (AA 11).

 -  A társadalomban kiemelten feladatuk a politikai életben való hatékony jelenlét is. Mindent meg kell tenniük, hogy "a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények pedig megfeleljenek az erkölcsi követelményeknek és a közjónak..." (AA 14).

 -  Az ifjúságnak megvan a maga apostoli küldetése (amelyre nevelnie kell őket mindazoknak, akik foglalkoznak velük): "Már természetes adottságaik is alkalmassá teszik őket az apostolkodásra" (...) "Legyenek maguk a fiatalok az ifjúság első apostolai" (AA 12).

Küldetésük a lelkipásztorkodásban

A világiak tevékenysége  -  mondja a II. Vatikáni zsinat  -  "az egyházi közösségekben (például a plébánián) is annyira szükséges, hogy e nélkül a lelkipásztorok munkája a legtöbb esetben nem képes elérni a várt eredményt" (LG 33; AA 10; vö. CL 9). "Közreműködésük fontos a lelkipásztorok segítésében" (...) Apostolkodásuk nemcsak életük tanúságtételével történik, hanem hivatottak arra is, hogy szavukkal s különböző szolgálataikkal hirdessék Krisztust (AA 6; EN 73; CL 23).

 -  Tanácsokban való részvételük: természetből adódó joguk és kötelességük, hogy szakértelmüket az egyház, a plébánia javára kamatoztassák egyházmegyei vagy plébániai tanácsokban való részvételükkel. (Vö. 514, 536.k.).

 -  Főpásztori megbízatással számos területen részt vehetnek a lelkipásztori munkában: [1]

 -  Az Ige szolgálata területén: hitoktathatnak; paphiány esetén igeliturgiát tarthatnak és prédikálhatnak (7/1; 2/3-5; 759, 766 k.); a szentmisében: "megengedett a rövid bevezetés tartása a szóban forgó liturgia jobb megértése érdekében, valamint kivételesen egy tanúságtétel, különleges alkalommal bemutatott" szentmisén (3/2-3)

 -  Egyéb liturgikus szolgálatként: betegeknek elvihetik az Eucharisztiát (9); paphiány esetén (!) áldoztathatnak szentmisén (előre nem látott esetekben a miséző pap is adhat erre alkalmi engedélyt) (8/1; 230 k.), keresztelhetnek, bűnbánati liturgiát vezethetnek, lehetnek a házasságkötés hivatalos egyházi tanúi és temethetnek (10, 11, 12; 861, 1112 k.).

 -  Legjelentősebb megbízatásuk a lelkipásztori munka területén, hogy paphiány esetén a főpásztor egy plébánia gondozását bízhatja rájuk. Ilyenkor az ordinárius kinevez egy papot, aki  -  mint plébános  -  "a lelkipásztori gondozást irányítja" (4; vö. 517. kánon).

Bár e lelkipásztori szolgálatok természetszerű hordozói a papok vagy diakónusok, szükség esetén egy világi férfi vagy nő mindazokra a lelkipásztori feladatokra megbízást kaphat főpásztorától, amelyeket egyébként diakónus végezhet.

A világegyházban nem kis feszültséget váltott ki az e témával foglalkozó Rendelkezés világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről című dokumentum. A világban és az egyházban is minden jogszabály akkor érthető, ha ismerjük "Sitz im Leben"-jét. Több magyar főpásztor  -  joggal  -  azzal a kísérő megjegyzéssel továbbította e dokumentum fordítását papoknak és világi lelkipásztori munkatársaknak, hogy "egyházmegyénkben nincsenek olyan visszaélések, mint a világ némelyik országában, amelyek nyomán létrejött e rendelkezés". Hiszen a dokumentum  -  miközben a világiak lelkipásztori-kisegítő megbízatásairól, illetve a papság elsődleges lelkipásztori küldetéséről beszél  -  elsősorban azokkal az országokkal (illetve teológusokkal, hívekkel, csoportokkal) polemizál, amelyekben az a veszély jelentkezett, hogy elmossák a felszentelt papság és a világiak közötti határt. Ez a magyarázata a dokumentum hangvételének.

A világi apostolkodás formái

A magyar egyházi megújulásnak mindenképpen egyik központi kérdése a világiak apostoli felelősségének életre keltése. A világi apostolkodás egyik formája az egyéni apostolkodás: ez "kötelessége minden rendű és rangú kereszténynek, akkor is, ha társulatokban (vagy csoportokban) való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége" (AA 16). Kötelessége a kereszténynek nemcsak a világi élet megszentelése, a tanúságtétel jelenlétével, ott, ahol él; hanem a konkrétabb apostolkodás  -  például "környezetének a hit igazságaira való tanítása" - , különösen olyan helyeken, "ahol korlátozzák az egyház, a papság szabadságát". "Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek is, amelyeken a katolikusok kisebbségben és szórványban élnek... Jól teszik itt, ha időnként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb csoportokban (...) úgy, hogy a kívülállók előtt is megmutatkozzék az egyházi közösség mint jel és mint a szeretet igazi tanúbizonysága" (AA 17).

A világi apostolkodás másik formája a közösségi apostolkodás: ez "jól megfelel a hívek emberi és keresztény igényeinek, egyúttal pedig az egyház Krisztusban való közösségének és egységének a jele Krisztus szava szerint: ťAhol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttükŤ (Mt, 18,20)" (AA 18). Az egyházi hatóságokkal való egység tiszteletben tartása mellett "a világi hívők joga, hogy társulatokat alapítsanak, vezessenek, illetve azokba belépjenek" (AA 19; 225 k.). "Az egyháznak nagy öröme, hogy állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos szolgálataikat felajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek" (AA 22), kisebb egyházi közösségeknek, egyesületeknek, mozgalmaknak (CL 61, 62).

A világiak és a hierarchia egysége

Az egyház elsődleges tulajdonsága, isteni létének jele és megvalósítója az egység (Jn 17,21). A legszebb apostoli tevékenység is hatástalan, sőt káros, ha szakadást hoz létre: nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is  -  hiszen létével tagadja az egyház lényegét. A világiak apostolkodásának "lényeges eleme, hogy összeköttetésben legyen azokkal, akiket a Szentlélek Isten egyházának vezetésére rendelt" (AA 23).

Ez azonban nem jeleni azt, hogy a világiak bárminemű kezdeményezéséhez a hierarchia részéről való felkérés, kezdeményezés szükséges. A világi küldetése nem függ attól, hogy a pap vagy püspök felkéri-e őt valamilyen feladatra. A keresztény természeténél fogva apostol, felelős egyházáért: s ennek életében, cselekedeteiben meg kell nyilvánulnia. Azaz kötelessége felelősséggel cselekedni környezetében, egyházközségében akkor is, ha netán papja passzív volna. Joga, függetlenül az egyházi tekintély felkérésétől (bár mindig lelki egységben az egyházi elöljárókkal), hogy társulatokat, csoportokat (például imacsoportot, karitász-csoportot stb.) alakítson, és kötelessége is ilyeneket alakítania olyan helyzetekben, ahol nincs, aki életre keltse a helyi egyházat (vö. AA 19; CL 29; 225.k.).

A hierarchia feladata

A papság, a hierarchia feladata a világiak küldetésének elismerése: "A püspökök, a plébánosok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hívőnek,... és hogy az egyház építésében a világi hívőknek is megvan a saját szerepük..." (AA 25). "El kell ismerniük az egyházban a világi hívők szabadságát a társuláshoz, ami valódi és saját jog, és nem az egyházi tekintély engedményéből származik" (CL 29; LG 37; 225.k.). "Legyenek folytonos párbeszédben a világiakkal... Becsüljék apostoli működésüket..." (AA 25).

Az egyházi vezetőknek fel kell ismerniük, hogy "az egyház közösségein belül a világiak munkája annyira szükséges, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet eredményes a lelkipásztorok apostolkodása" (CL 27; AA 10).

"Az apostol-képzés a keresztény nevelők kötelessége" (AA 30). El kell kezdeni már a családban, majd a kisgyermek korban, s különösen hangsúlyt kell kapnia ifjú korban (AA 30).

Különösen jelentősek az apostoli munkára való felkészítésben a kisebb közösségek, egyesületek, lelkiségi mozgalmak, ezért munkájukat a lelkipásztornak támogatnia kell (AA 30; CL 61-62).

A pasztorális tanácsok

Már a zsinat megfogalmazta a felhívást, hogy "lehetőség szerint minden egyházmegyében szervezzék meg a tanácsokat,... amelyekben fontos, hogy a papok és szerzetesek együttműködjenek a világiakkal" (AA 26). A világegyházban és hazánkban is sokfelé létrejöttek az egyházmegyei pasztorális tanácsok, az egyházközségi képviselőtestületek (amelyek lényegileg megfelelnek a zsinat által is javasolt lelkipásztori tanácsnak, vö. 536.k.).

A döntő kérdés vagy probléma a tanácsokkal kapcsolatban, hogy az újabb rendelkezések (nyilván egyes túlzások ellenhatásaként) e tanácsok tanácsadó szerepét hangsúlyozzák (536.2 k.).

Ezt lehet jól és rosszul értelmezni, illetve alkalmazni a gyakorlatban. De egy bizonyos: ha egy tanácskozó szerv tanácsait rendszeresen nem veszik komolyan (ha komoly világi szakembereknek szakkérdésekben való javaslatait, a szakkérdésekhez minden bizonnyal sokkal kevésbé értő egyházi elöljáró rendszeresen félresöpri és felülbírálja), akkor e tanácsadók kiábrándító tapasztalatot szereznek az autokratikus egyházi vezetésről.

Maga a zsinat s az egyházi előírások is  -  noha hangsúlyozzák e grémiumok csupán tanácsadó szerepét  -  a tanácsokkal nyilvánvalóan a világiaknak a közös felelősségben való részvételét, szakértelmük felhasználását, a communio elősegítését, a kollegialitást és a kollektív döntést akarják előmozdítani. A 127. kánon éppen ide vonatkozik: noha az elöljáró nem köteles arra, hogy állásfoglalásukat elfogadja,... mégse térjen el  -  főként egyhangúság esetén  -  állásfoglalásuktól, hacsak megítélése szerint erősebb érv nem indokolja" (127/2 k.)

Természetesen egy olyan korszak után, amelyben évszázadokon át mindig a klérusé volt a döntő szó, időnek kell eltelnie, míg az egyházi vezetés sajátjává tudja tenni a zsinati testvéri-kollegiális szemléletet. Kérdés az is, hogy az egyetemes és a helyi jogszabályok milyen esetekben fognak úgy rendelkezni, hogy egy hierarchikus döntés előtt világi szakértő csoport meghallgatása szükséges.

A zsinati dokumentumok és a szociológia szabályai alapján egyaránt kétségtelen, s ezt tanúsítják a hazai és a világegyház példái is, hogy élő egyházi közösség ott jön létre, az egyház ott újul meg, ahol a világiak  -  férfiak és nők  -  megkapják azt a helyet, amelyet Jézus Krisztus és nyomában a II. Vatikáni zsinat nekik szánt: vagyis "azt a jogos szabadságot, amely a földi társadalomban mindenkinek kijár, ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai!" (LG 37).

Ha valahol ez mégsem valósulna meg, a világiak ott is közreműködhetnek az egyház megújításában: életüket teljesebben adhatják oda Istennek (s ennél nincs mélyrehatóbb és egyházat mozgatóbb megújulás!); még nagyobb szeretetet tanúsíthatnak egyházi elöljáróik iránt, és gyakorolhatják megkereszteltségükből fakadó apostoli küldetésüket: konkrét lépéseket is tehetnek környezetük megújításáért, amennyiben e célból közösségeket, társulatokat hozhatnak létre vagy csatlakozhatnak létező (az egyházban elismert) megújulási mozgalmakhoz, csoportokhoz.

Dr. Tomka Ferenc

Forrás: Vigilia


"Íme, kiment a magvető vetni"

$
0
0
Évközi 15. vasárnap

A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézusnak a magvetőről szóló példabeszédét hallhattuk. A példabeszéd – ami nekünk talán kissé idegen – megszokott volt Jézus kortársainak.
Jézus úgy tanította az embereket, hogy igazságait egyszerűen, rövid és érthető módon adta elő. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. Történeteken, példabeszédeken keresztül adta elő igazságait. Az igazságot a történetből kellett kihámozni. A mai evangéliumban ilyen történetet, példabeszédet hallhattunk.
A példabeszédek által az Úr két dolgot akart elérni: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön szólni, másrészt meg akart osztani valami nagyon fontosat velük, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, a szívvel való látást igénylik.
Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak nyilvánvaló értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.
Kt. Talán a mai példabeszéd sikeresebb elmélyítéséhez jó tudnunk, hogy Palesztinában, a Szentföldön az emberek nem úgy vetettek, mint nálunk szokás, hogy előbb fölszántják a földet és csak utána vetik el a magot, majd beboronálják. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint manapság. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, műveletlen volt arra, hogy az új vetést befogadja.  Először bevetették a földet, egészen a  mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.
Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld. A tövist, bogáncsot és gyomot nem irtotta ki vetés előtt, hiszen úgy is szántott a vetés után. A gazt és a tövist a szántó eke szakította ki tövestől a földből.
Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, akkor látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

A mai példabeszéd értelmét maga Jézus magyarázza meg, teszi érhetőbbé a tanítványok, s mindannyiunk számára: „A mag az Isten igéje” (Lk 8,11), olvashatjuk Szt. Lukács evangéliumában. A magvető Jézus Krisztus. Kétezer évvel ezelőtt ő maga Palesztinában vetette a magot, és elküldte tanítványait, hogy ugyanezt tegyék a világban. Jézus Krisztus, aki ma Egyházában a Szentlélek erejével jelen van, továbbra is széles körben, és bőkezűen veti az Atya magvát.
A föld, azaz az emberi szívek állapota azonban ma sem egyforma. Az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában nem hallják meg; sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne; tövisek közé hull (Mk 4,7), de az emberi szívekben a sokféle gond, hamarosan megfojtja. De egy rész jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve a felebarátokkal bő termést hoznak.
Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait.
Szakítsunk egyszer tudatosan időt arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk a szívünket Neki és működésének.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a genezáretitó partján, a nagy tömeg előtt.  Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem szól. Ezek a magok ma felém hullnak! A lelkem, a szívem földjébe.
Én milyen föld, milyen talaj vagyok a mag számára? Útfél? Az elvetett mag egy része  az útfélre, a járókelők által letaposott földre került. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul, az ott röpködő égi madarak  egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.
Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Valaki?

Köves talaj? A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe. A perzselő Nap hamar kiszárította, mert nem volt elég nedvessége sem, tápláléka sem.
Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de visszatérek a „világba”, a szürkehétköznapokba, és jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.
Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. Meg kell felelnem a munkahelyi elvárásoknak, a családom, a szomszédaim igényeinek, saját boldogságomnak? Istennek már nem is jut időm megfelelni?

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést.
Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, a szomszédokkal való kapcsolatomban, a munkahelyemen, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?
Hagyok időt Istennek, hogy szeressen, és magamnak, hogy ezt észrevegyem? Talán látszik is rajtam, hogy Isten nagyobb boldogságot tud adni, mint a siker és az elismerés?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!
Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.
A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk avval, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható "sokaság," a "kereszténység," az "egyházközség" része vagyunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt? Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?
Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!
Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről. Ezt az életformát sokan ismerték és gyakorolták is a megélhetésük érdekében. Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítni. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban "halló" füllel hallotta Jézus szavait.
Mivel Jézus ebben a példabeszédben, de a többiben is az "Isten országáról" a "mennyek országáról" akarja tanítani az embereket, a tanításokban ennek az országnak valamelyik részét, valamelyik vonását mutatja be. Ezt kell megtalálni.
Jelen esetben ez nem más, mint az Isten igéjének, tanításának sorsa az emberi lelkekben, szívekben. Siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség figyelhető meg.
Marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a "tanítványok" közé? "Akinek van fülük a hallásra?

Imádkozzunk ma magunkért és egymásért, hogy egyre jobban és egyre mélyebben megérezzük és megtapasztaljuk azt az igazságot, amit Jézus ezzel a példabeszéddel fejez ki, és hatalma is legyen ennek az igazságnak, hogy életünket tartósan megváltoztassa, egymásra figyelővé, a békességen munkálkodóvá, s ez által jobbá és boldogabbá tegye.

Forrás: Szilveszter barát blogja



VI. Váci Nemzetközi Gregorián Találkozó

Szent Bonaventura imája

$
0
0

Mily kimondhatatlanul szép vagy, fölséges Istenem, és mily kristálytisztán tündöklik az örök világosság fényessége! Élet, amely minden életet éltetsz; világosság, amely minden világosságot megvilágítasz! Te tartod örök tündöklésben a sokféle ragyogó fényforrást isteni trónusod előtt az idők kezdetének hajnalhasadása óta.

Ó örök és megközelíthetetlen, csodaszép és édesen áradó forrás, amely minden halandó szem elől rejtve vagy! Feneketlen a mélységed, határtalan a magasságod, megmérhetetlen a szélességed, megzavarhatatlan a tisztaságod.

Belőled tör elő az a folyóvíz, amely megvidámítja az Isten városát (Zsolt 46,5), hogy örömujjongással és magasztaló énekszóval (Zsolt 42,5) dicsőítő himnuszokat zengjünk neked, tapasztalásból bizonyosodva meg arról, hogy tenálad van az élet forrása, s a te fényedben látjuk az igazi fényt (Zsolt 36,10).

Forrás: Imaórák Liturgiája III. kötet, 544-545. o.

A Kármelhegyi Boldogasszony barna skapuláréja

$
0
0

Az Anyaszentegyház szentelményeinek gazdag kincsei között megtalálhatjuk különböző szerzetek több skapuláréját. Ezek közül legfontosabb és legelterjedtebb a Kármelhegy barna skapuláréja.

E skapuláré viseléséhez két nagyon nagy ígéret kötődik: ha viseljük: 
l. Mária megóv bennünket az örök pokol tűzétől; 
2. Mária a halálunkat követő első szombaton kiszabadít bennünket a tisztítótűzből.

Elsőként azonban azt a kérdést kell megválaszolni, hogyan is keletkezett ez a skapuláré. 
A skapuláré története szorosan összefonódik a kármelita-rend történetével. A Kármel hegy a Szentföldön fekszik, a Földközi tenger mentén húzódik 30 km hosszan. A hegység kemény mészköve számtalan barlangot és hasadékot képez, melyek régtől kedvelt menedékhelyei azoknak, akik visszavonultságban és magányban szemlélődő életmódot akarnak folytatni. Már Illés próféta és tanítványa Elizeus visszavonultak ide. A kora-keresztény korban is élt itt számtalan remete. Ők aztán 1209 körül szorosabb remeteszövetséget hoztak létre és szilárd szabályok szerint való életre határozták el magukat, amivel az első szabályzat szerint élő kármelita kolostort alapították meg. Ezután egész Európából megindult a szerzetesek áramlása ide, úgyhogy Palesztinában rövid időn belül 15 újabb kolostor keletkezett.

A virágzásnak indult szerzet azonban sokat szenvedett a szaracénok keresztény-gyűlöletétől. Ezért a kármelita rend priorja megengedte, hogy az Európa különböző országaiból származó szerzetesek visszatérhessenek hazájukba, hogy ott új kármelita kolostorokat alapíthassanak. Ilyen módon terjedt el a rend Dél-Olaszországban, Dél-Franciaországban, Aquitania-ban és Spanyolországban. A mohamedán szaracénok ellenségeskedései egyre erősödtek, végezetül elpusztították a Kármel hegy kolostorait és a még ott élő szerzetesközösség minden tagját lemészárolták.

Ezek az események képezik a történelmi hátteret, mely a skapuláré keletkezéséhez vezettek. 1212-ben néhány angol szerzetes is visszajutott hazájába, hogy ott kolostorokat alapítsanak. Angliában ugyanekkor élt egy szent remete, Simon nevezetű, aki már 12 évesen elhagyta apja házát, hogy egy tölgy lyukas odvában vegyen lakást magának. Valószínűleg ezért kapta a szent a Stock (bot) melléknevet. Szent Simon már 48 éves volt, amikor a Szentföldről elűzött szerzetesekre bukkant. Mivel e szerzetesek Isten Anyja iránti nagy szeretete mélyen megragadta őt, csatlakozott hozzájuk. 50 évesként küldték el Oxfordba tanulni, ahonnan Simon néhány év múlva doktori címmel tért a kolostorba vissza. 80 éves aggastyán volt, amikor a rend generálisává választották. 
Ezzel azonban rendkívül súlyos terhet róttak rá, mivel rendjét nem nézték szívesen Európában. A 13. század elején már két másik kolduló rend alakult: a dominikánusok (1216-ban) és a ferencesek (1223-ban). Ezért Rómában bizonyos pártok gyanakvó szemmel néztek a Szentföldről importált rendre. Attól féltek, hogy a kolduló rendekből vadhajtások nőnek, és hogy a kolduló szerzetesekből csapatok alakulnak. Ezért nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a rendet elnyomják és felszámolják. 
Ebben a nagy veszedelemben Szent Simon könnyek között rimánkodott Isten Anyjához, hogy rendi családját, melyet Ő gyermekeinek fogadott el, ne hagyja el, és anyai védelmének adja valamilyen különleges jelét.

Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án a Boldogságos Szűz Mária, fénytől körülvéve, és átnyújtotta neki a skapulárét ezekkel a szavakkal: „Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak, melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem. Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől. Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka.” 
Az agg szent örömmel telve vette el ezt az értékes kegyelmi ajándékot a Szűzanyától és azonnal gondoskodott elterjedéséről. Ha eddig a pillanatig a pápa inkább a rend ellenségeire hallgatott, úgy ettől a pillanattól kezdve az új közösség védelmezőjének bizonyult, melyet újfent megerősített. Isten Anyjának védelme alatt ezután a kármelita rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Szent Stock Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.

A skapuláré azonban nemcsak a kármelita rend szerzeteseinek és apácáinak kell fenntartva legyen. Ezt a kegyelmi ajándékot Mária minden hívőnek odaajándékozta – nekünk is. Már Szent Stock Simon életében megalakult az úgynevezett „skapuláré rend”. Nemsokára nagy és kiemelkedő személyiségeket lehetett ebben a skapuláréban látni, mint például Szent Lajos francia királyt és az ő egész királyi családját. Nem kevesebb, mint 32 pápa gazdagította ezt a közösséget búcsúkkal. A mi századunkban is új jelentőséget nyert a skapuláré: 1917. október 17-én Fatimában utolsó jelenésekor a Boldogságos Szűz mint Kármelhegyi Istenanya jelent meg.

Hogyan részesedhetünk azonban mi azokban a kegyelmi előnyökben, melyek a skapuláré viselésével vannak összekapcsolva? A skapulárét papnak kell feladnia. Ezt korunkban bármely katolikus pap megteheti. A skapuláré felhelyezésével egyidejűleg a skapuláré rendbe való felvétel is megtörténik. A Boldogságos Szűz Mária ezt mondta Szent Stock Simonnak: „Aki ezzel a ruhadarabbal hal meg, megmenekül az örök tűz lángjaitól. Ez az üdv jele, védelmi eszköz a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka.”

Közbe lehet vetni, hogy a katolikus vallástól idegen a mennyországot anyagi dolgokkal biztosítani. Kiélezve azt is lehetne mondani, hogy ezek szerint lehet meggondolatlanul élni a törvények megtartása nélkül, és csak ennek a kis darab anyagnak a hordásával valaki mégis megmentheti bőrét a mennyország számára. Mária ígéreteit azonban nem szabad ilyen egyszerűen értelmezni. Mária nem a bűneink ellenére való üdvösségünket ígéri meg, hanem azt, hogyha a skapuláré viselése közben az a szerencsétlenség érne bennünket, hogy súlyos bűnbe esnénk, Mária az isteni kincsekből olyan hatékony kegyelemmel érintené meg szívünket, hogy ennek hatására üdvös módon megváltoznánk és megtérnénk. Ha csak nem állunk makacsul ellen ennek a kegyelemnek, akkor Isten legszentebb Anyja ilyen módon megmenti lelkünket, úgy hogy bemehetünk az örök üdvösségbe. (Egyébként is az a tapasztalat, hogy megátalkodott bűnösök hallani sem akarnak a skapuláré viseléséről, még akkor sem, ha hozzátartozóik kérik őket erre.)

A skapuláré második kegyelmi kiváltsága abból áll, miként ezt már említettük, hogy Mária a halálunk utáni első szombaton kiszabadít a tisztítótűzből. Ez ellen az úgynevezett szombati privilégium ellen is hasonló ellenvetések merültek fel. Azonban nem kevesebb, mint öt pápa erősítette meg nyomatékosan, hogy szabad ezt a kegyelmi kiváltságot hirdetni. Nem tudjuk eléggé megbecsülni, mit jelent a tisztítótűz tisztulási idejének ilyen rövid időre való redukálásának ajándéka. „Nem lép be oda semmi megfertőzött.” (Jel 21,27) Így azután míg egy elhunytnál az összes tartozás le lesz törlesztve és minden időbeli büntetés le lesz róva, gyakran nagyon hosszú és kínokkal teli tisztulásra van szükség.

Milyen ellenszolgáltatást követel azonban Mária tőlünk ahhoz, hogy a szombati kiváltságban részesülhessünk? 
1. Törekednünk kell az állapotunknak megfelelő tisztaságban élni (vagyis papok és szerzetesek az egyházi rendnek megfelelő, házasok a keresztény házasság erkölcsének megfelelő, és hajadonok illetve nőtlenek a nem-házasoknak előírt állapotban). 
2. El kell imádkozzuk az úgynevezett máriás napi imákat vagy tartózkodnunk kell szerdán, pénteken és szombaton a húsételektől vagy – és ezt bárki közülünk könnyen teljesítheti – a rózsafűzért naponta el kell imádkozzuk.

Mi következik abból számunkra, hogy Mária óriási szeretetében ilyen nagyvonalú kegyelmet ajándékoz nekünk? 
Ha már megkaptuk a skapulárét, akkor mély örömet kell éreznünk, és ezt a kegyelmet újra és újra értékelnünk kell! Hordjuk az Istenanya kiválasztott gyermekeinek ezt a díszruháját továbbra is, és imádkozzuk a rózsafűzért nagy hálával mindazokért a kedvezményekért és kiváltságokért, melyekkel a Boldogságos Szűzanya és Istenanya Mária mindig elénk siet!

Mikor Lucia nővért megkérdezték, miért jött Mária utolsó fatimai jelenésekor Kármelhegyi Istenanyaként, ő ezt válaszolta: „Ezzel Mária azt a kívánságát akarta kifejezésre juttatni, hogy minden ember hordja a skapulárét az Ő Szeplőtelen Szívének való felajánlása jeleként.”

Forrás: Szent Margit Lap 63. szám



Boldogasszony, édes

$
0
0

1. Boldogasszony, édes, 
Hozzád esd ma néped: 
Veszni indult lelkét 
Hogy te mentenéd meg, 
Édes Szűzanyánk! 

2. Dicséretét zengjék 
Egyszülött Fiadnak, 
Kik az égben laknak 
S kik a földön élnek, 
Édes Szűzanyánk! 

3. Szent Fiad igéit 
Hogy megtartsa néped, 
Égi fényességet 
Eszközölj ki nékünk: 
Édes Szűzanyánk! 

4. Hisszük, hogy a lelked 
Kegyelemmel ékes 
És Fiad Szívéhez 
Általad jutunk el, 
Édes Szűzanyánk! 

5. Fölajánljuk Néked 
Szenvedéseinket: 
Végy szívedbe minket 
S mutass meg az Urnák, 
Édes Szűzanyánk! 

6. Szent az Isten, szent, szent! 
Égiek kiáltják, Földiek így áldják 
Szent Fiad hatalmát, 
Édes Szűzanyánk! 


Forrás: Hozsanna 174. sz. ének

Szent András és Benedek legendája

$
0
0
Abban az idõben, amikor a legkeresztényibb István király akaratából Isten ismerete és tisztelete Pannóniában még éppen csak kicsírázott, hallva a jó uralkodó hírérõl, más földekrõl, sok kanonok és szerzetes gyûlt össze hozzá mint atyjukhoz, nem annyira kényszerûségbõl, mint inkább hogy a szent szerzetesi élet új öröme együttélésükkel kiteljesedjék. Köztük az egyik, név szerint Zoerárd, aki mint rózsa a tövisek között, falusi egyszerûségben született, a Szentlélek ösztönzésétõl indítva a lengyelek földjérõl ebbe a hazába jött, és miután Fülöp apáttól, akinek Szent Ipoly vértanú tiszteletére szentelt Zobor nevû monostora Nyitra vidékén feküdt, a szerzetesi ruhát és az András nevet megkapta, remete életre szánta el magát.

És hogy ott a szív mekkora töredelmével és a test mekkora kínzásával gyötörte magát - ezeket én tanítványának, a vele élõ Boldog Benedeknek az elbeszélésébõl hallottam -, elhatároztam, hogy néhány szóval megírom. Én, Mór, aki most Isten irgalmából püspök vagyok, akkor pedig iskolás gyermek voltam, a jó férfit láttam ugyan, de hogy milyen volt szerzetesi élete, azt nem látás, hanem hallás útján ismertem meg. Mert amikor a Szent Márton püspök tiszteletére szentelt monostorunkba a már említett Benedek szerzetes gyakran eljött, ennek tiszteletreméltó életérõl elmondta nekem az itt következõ dolgokat. 

Miután ez a tiszteletreméltó férfi, András, a remeteség magányát vállalta, teste nagy kifárasztásával, de a lelki élet megerõsítésével a böjtöt mindig megtartotta. Három napon át minden ehetõ dologtól tartózkodott, annak a kegyelme iránti szeretetbõl, aki az emberekért emberré válva negyven napig böjtölt. Mikor pedig a nagyböjti idõszak következett, annak a szerzetesi életnek a példájára, amelyben Zoszimász apát élt, amikor valaki negyvenöt datolyával töltötte el a nagyböjtöt, õ Fülöp atyától, akitõl a szerzetesi ruhát elfogadta, negyven diót kapott, és azon élve, ennyi táplálékkal megelégedve, örömmel várta a szent húsvét napját.

Ezekben a napokban, sõt máskor is, jóllehet a táplálék nemcsak a test felüdítésére volt elegendõ, hanem még a lelket is elgyöngítette, az imádság idejének kivételével a munkával mégsem hagyott fel soha, hanem fejszét fogva az erdõ egy magányos helyére ment dolgozni. Amikor aztán a túlzott munkától és a szigorú böjtöléstõl teste és lelke legyengült, s egyik napon szinte halálra válva feküdt, egy szép arcú és angyali tekintetû ifjú jött, és kocsijára téve a kunyhójába vitte. De eszméletlen állapota elmúltával, miután magához térve megtudta, hogy mit tett vele Isten irgalmassága, megvallotta mindezeket az elõbb említett tanítványnak, Benedeknek, aki nekem ezeket elmondta, esküvel kötelezve õt, hogy halála elõtt senkivel se ismertesse.

Az egész napos munka után azonban csak olyan éjszakai nyugalmat engedett testének, hogy azt inkább lehetett kínzásnak és gyötrelemnek, mint nyugalomnak nevezni. Egy tölgyfa tönköt, amit lesimított ugyan, kis kerítéssel vett körül, és ebbe a kerítésbe éles nádszálakat rögzített minden oldalról. Aztán a tönkön ülve olyan helyzetet foglalt el tagjai felüdítésére, hogy ha teste álomtól elnehezedve, véletlenül valamerre eldõl, a nádszálak hegyétõl súlyosan megsértve felébredjen. Ezenkívül még fából készített abroncsot is tett a feje fölé, amire négyfelõl négy követ is függesztett, hogyha álmos fejét bármerre lehajtja, a kõ megüsse.

Ó, milyen nagyszerû a boldog férfinak, Andrásnak jutalma! Milyen boldog és örök élet az, amely koszorúval százszorosan feldíszítve az égben fizeti vissza azt, amit a földön kemény munkával szerzett! Ó, hitvallás hallatlan neme, ami még értékesebbé teszi az ígéret országát! Sem az étel, sem a nyugalom nem tudta olcsó édességével elrabolni az örök életet, és a gonosz lélek nem találhatta meg a csábítás útját.

Ezeket, amiket megírtam, tanítványának, a már említett Benedeknek az elbeszélésébõl ismertem meg, aki maga is elhatározta az atya halála után, hogy ugyanezen a helyen lakik. És amikor három éven át mestere példája szerint szigorú fegyelemben élt, rablók jöttek, és abban a reményben, hogy sok pénz van nála, a Vág folyó partjára vezetve megkötözték, elvágták a torkát, és a vízbe dobták. Mivel pedig sokáig keresték a testét és nem találták egy egész esztendõn át, feltûnt, hogy egy sas ült a Vág folyó partján, mintha valamit õrizne. Ebbõl a holttest holléte felõl bizonyossá válva, valakit a vízbe küldtek, és így sértetlenül megtalálták, mintha csak a minap halt volna meg. Ugyanott temették el Benedeket, Boldog Emmerám vértanú bazilikájában, ahol a szent atya, Boldog András csontjai pihentek. Õ mondta el nekem errõl a tiszteletreméltó atyáról mindazt, amit már megírtam. De a következõ dolgokat Fülöp apát szokta nekem elmondani, miután apát lettem.

Mikor tehát teste bomlásának ideje közeledett, jelezte ezt a jelenlevõknek, és meghagyta, hogy ruházatának egyetlen darabjából se vetkõztessék ki, amíg Fülöp apát - akiért már elküldött - meg nem érkezik. Ez az atya akkor érkezett meg, amikor a tiszteletreméltó test már holtan feküdt, hogy megmossák. Õ megtalálta a vasövet, amely már belsõ részeit érintette. Ó, csodálatos és hallatlan dolog! A húsát belülrõl bomlasztó övet bõre kívülrõl elrejtette. Ámde a vértanúságnak ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha köldökénél a megkötött fém csomója elõ nem tûnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testrõl lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erõsen hallatszott. Ennek az övnek a felét elkönyörögtem ugyanettõl az apáttól, és mostanáig megõriztem, de az igen keresztény Géza herceg kérését meg nem tagadhattam, hisz állandó vágyakozással könyörgött nekem érte. És miután a boldog férfi testét eltemették, amiket Fülöp apát elbeszélésébõl megismertem, s megismertetésre méltónak látszottak, jól emlékezetembe véstem.

Egyszer az erdõben rablók gyûltek össze, akiknek a bandái legnagyobbrészt elhagyott helyen laktak. Ezek összeverekedve, közülük egyet súlyosan megsebesítettek. A veszekedést megszakítva, mivel ezt társai semmiképpen sem akarták az erdõben magára hagyni, tanácsot tartva elhatározták, hogy a feljebb említett férfinak, Andrásnak kunyhójába viszik, akinek hírneve körös-körül mindenkihez eljutott. De mivel innen a hely még nagyon messze volt, a rabló az úton meghalt. Ám azért holttestét a kunyhóhoz vitték, és abban elhelyezték. S már éjfélre járt, amikor csontjait az anyaföldnek akarták adni, lelke hirtelen visszatért, és a már halott kezdett magához térni. A jelenlevõk nagyon megijedtek, és a rémülettõl elmenekültek, de a feltámadt visszahívta õket. Azt mondta: "Ne rettegjetek, testvérek, és ne fussatok, ugyanis Szent Zoerárd támasztott fel engem a halálból az életre". Azoknak pedig - amikor a nagy örömtõl sírtak, és kérték, hogy menjen velük - azt mondta, hogy soha nem fog ettõl a kunyhótól eltávozni, hanem ott örökre Istennek és Szent Zoerárdnak fog szolgálni. Meg is tette, amit megígért, és haláláig ott maradt.

Egy másik csodáját sem akartam semmiképpen sem elhallgatni, amit ugyancsak Fülöp apát elbeszélésébõl ismertem meg. Nyitra városában egy vádlottat elítéltek és felakasztottak. Ez aztán Isten irgalmából leoldozva Fülöp apáthoz jött, és elárulta, hogyan szabadult meg a boldog férfi, András érdemei által. Azt mondta ugyanis, hogy miután elítélték, mindig az õ nevét hívta segítségül, és mikor a bitófára húzták, a boldog férfi, András, a kezével rögtön fenntartotta õt. Csakhogy amikor azok õt mind halottnak gondolva hazatértek, András a kezével leoldozva távozni engedte.

Ó, milyen érdemes férfi az Isten elõtt, aki láthatóan megjelenik, hogy embereket szabadítson meg, jóllehet láthatatlanul az angyalok kórusában foglal helyet.

Csóka J. Gáspár fordítása

Forrás: Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 13-15.





Az Eucharisztia fizikája

$
0
0
Az eucharisztiai valóság titka az anyagnak is titka. Hiszen valósággal jelen van Krisztus teste és vére, anélkül, hogy mutatná az anyag közönséges tulajdonságait, nevezetesen a térben való szétrakottságot és ennek közvetlen jelzô mozzanatát, a más testtel szemben való ellenállást. Viszont a kenyér és bor megszűnt ugyan, de kifelé való hatékonysága, térbe-rakottsága, elhelyezkedése megmaradt. 

Láttuk, mindkét titok lehetôsége adva van abban a metafizikai és ismeretelméleti tényben, hogy más az érzékelhetô lét burka, külsôje, felénk fordult oldala (phaenomenon), Aristoteles nyelvén: járulékok, és más a létmagva, belseje, tôlünk elfordított, csak az elmének hozzáférhetô igazi mivolta (noumenon). Most ennek a metafizikai tételnek közelebbi, pontosabb értelmezésérôl, úgyszólván a fizika nyelvére való lefordításáról van szó. Mi az anyag, mik az anyagi működések törvényei, kategóriái és okai, ez elsôsorban a fizika kérdése. Tudva van, hogy az utolsó három században, de fôként az utolsó másfél emberöltô alatt a fizika (ma a kémia alapkérdései beletorkolnak a fizikába) épp ezekbe a kérdésekbe nem remélt betekintést szerzett, annyira, hogy talán csak egy lépés választja már el a végsô meglátástól. 

Az is tudva van, hogy erre a kérdésre: mi az anyag, voltaképpen csak két felelet lehetséges, illetôleg kétszer két felelet. 

Lehet azt gondolni, hogy szerkezetére nézve az anyag folytonos valami, ami hézagtalanul kitölti a teret, csak sűrűsége nem egyforma (s ebben különbözik a tértôl, melyet homogénnek gondolnak); s lehet ezzel szemben azt vallani, hogy az anyag szerkezete szemcsés, vagy mint Demokritos óta szokás mondani atomos (parány jellegű): a (folytonos térkitöltô) parányokat egymástól közök választják el, melyeket nem tölt ki anyag. A két fölfogás kizáró ellentétben van egymással. 

Mi már most az a valami, ami akár folytonosan akár szemcsés szakozottságban tölti ki a teret, erre nézve megint két felelet lehetséges. Lehet azt mondani, hogy ez a valami merôben erô jellegű, amilyen pl. egy elektromos mezô feszültsége; de lehet merôben szenvedôleges, tehetetlen valaminek is gondolni, aminek föladata kimerül abban, hogy elfoglalja a teret és erôket hordoz. Ez a két fölfogás, a dinamikus és sztatikus, szintén kizárja egymást, de nem a két elôzô ellentétet. Úgy hogy a folytonosságinak fölfogott anyagot lehet dinamikusnak is fölfogni (a tér = erômezô), s viszont az atomos fölfogás is lehet sztatikus, s akkor a parányok, a legkisebb anyagrészek olyan jellegűek, mint a nyugvónak, szenvedôlegesnek gondolt tapasztalati anyag; de lehet dinamikusnak is gondolni, s akkor a parányok erôvonalak, illetôleg erôvonal-nyalábok csomópontjai. 

Az utolsó emberöltônek szédítô fizikai vizsgálati eredményei kétségtelenné teszik, hogy az anyag atomos szerkezetű és a legkisebb anyagrészek (parányok) dinamikus mivoltúak. S a mi kérdésünk ez: a mai fizika anyagszemlélete, mely nem ködös hipotézisek légvára, hanem biztos ténymegállapítások foglalata, hogyan egyeztethetô össze az Eucharisztiának anyagot érintô mozzanataival? Nem kell itt külön részletezni, hogy Aristotelesnek más volt az anyagról a fölfogása, más fizikát vallott, és ez a fizika összeegyeztethetô az Eucharisztiának fizikát érintô titkaival. Ezt szokott mesteri módján megmutatta Szent Tamás (Summa theol. III 73-6; Contra gentes IV 63). Méltánytalanság volna Aristoteles természettudományát a 20. század mértékére húzni. De ugyancsak igazságtalanság volna a 20. század fizikájától azt kívánni, hogy visszatérjen Aristotelesnek, kortársainak és utódjainak álláspontjára. Vissza nem fut az idôk árja; és a kérdés ez: Lehet-e a mai fizika az Eucharisztia fizikája? 

Ha már most szembesítjük az Eucharisztiának anyaggal kapcsolatos alaptitkait a mai fizika nézôpontjaival és biztos eredményeivel, némi meglepôdéssel igazolva látjuk Franzelinnak a Leibniz-féle dinamista felfogással kapcsolatban tett megállapítását (De ss. Eucharistiae Sacramento 5. kiad. 1859 thes. 16): hasonlíthatatlanul könnyebben és szebben illeszkedik bele az Eucharisztia titokvilágába a mai fizika anyagszemlélete, mint az aristotelesi-ptolemaeusi fizika. 

Amint láttuk, az Eucharisztia titokvilágának alaptónusa ez a kettôs paradoxon: amit érzékelünk, voltaképpen nincs jelen, és ami jelen van, azt nem érzékeljük. S a mai fizikának is ez az alaphangja. Megállapítja, hogy amit érzékeink, sôt mérlegeink anyagnak minôsítenek, az voltaképpen elemi elektromos mennyiségeknek és elemi erôhatáskvantumoknak (Planck-féle kvantumok) halmaza. Szinte mesébe illô fölvilágosításokat ad arról, hogy amit érzékeink folytonos, áthatolhatatlan anyagnak mutatnak, az mind elenyészô parányi dimenziókba zsugorodó ôsatomoknak (elektron, proton, neutron, positron) szédítô bonyolódottságú rendszereibôl van összeszôve, melyeket, természetesen kellô arányításban, nem csekélyebb üres közök választanak el egymástól, mint a csillagokat és naprendszereket. Végsô megállapításai, mint láttuk (108. lap), az anyagvilágot olyan négydimenziós halmaznak mutatják (az egyik az idô mint imaginárius koordináta), melynek már egyáltalán nincs köze a szemlélethez, nemhogy az érzékléshez. Ezzel azonban elvezet bennünket egy olyan világba, amelyben az érzékeknek teljes szabatossággal már csak az a szerep jut, hogy jeleznek, de nem jellemeznek. Jelzik, hogy itt van anyag, itt vannak anyagi jelenségek és hatások. De mi az, ami anyagként jelentkezik és fizikai törvényszerűséggel működik, errôl ôk semmit sem tudnak. Itt egy egészen más ismerô szerv jelentkezik, és az egészen mást mond, mint az érzékek, sôt mint egyáltalán a szemlélet. S ez, mint már annyiszor mondottuk, az Eucharisztia világának is alaptörvénye. 

S ez a fizika magát a kiterjedést és teret is belefoglalja abba az egyetemes elgondolásába, hogy kiterjedtség, tér, hely nem abszolút valami, hanem csak jelenség; hatás, nem lényeg. Épp ezért érzékeink megszokottsága nem döntô arra nézve, hogy mi hol van, sôt mikor van. Az Einstein-Minkovszki világban nem lehetetlen, hogy ami tôlem távol van, más szemléleti álláspontból nézve közel van és fordítva, sôt, ami nekem múlt, az másnak jelen. És mindez nem azért, mintha tér és idô merôben az érzéklô ember önkényes (szubjektív) alkotásai volnának, hanem egyszerűen azért, mert nem ezek a fizikai alapvalóságok, miként naivabb korok gondolták. Nem önkényes valami a térnek (és idônek) ez a viszonylagossága; sôt matematikailag kifejezhetô pontos törvényszerűségek szabályozzák; hanem annak a törvényszerűségnek alappillérei más talajba vannak beépítve, mint térbe és idôbe. Ebbôl a szemszögbôl nézve aztán az eucharisztiás sokhelyűség, sôt a valamikor köztünk idôzô Krisztus most és bármilyen idôpontban teljesülô szentségi jelenléte nem más, mint annak a tér- és idô-viszonylagosságnak külön esete -- éppen kinyilatkoztatás biztosította és jellegzette esete. 

Ezen a ponton szinte kézzelfogható közelségben lép elénk az a nagy igazság, hogy a világ mindenestül, fizikai törvényeiben is mindenestül egy szuverén szabadsággal alkotó Teremtônek műve. Az egész anyagvilág erôközpontoknak (a Schrödinger-féle hullámnyalábok) és erôhatásoknak rendszere. Nyilvánvaló, hogy ez a kettôs erôjáték-rendszer közvetlenebbül és kézzelfoghatóan szorul reá egy teremtô Istennek erôsugárzó tevékenységére, mint egy magában tehetetlen ,,anyag''-rendszer, mely könnyebben is kelti a magában-állás látszatát. Ezzel azonban elvezet egészen a küszöbéig annak a világnak, melyben az eucharisztiai színek fönnállnak anélkül, hogy megfelelô szubstancia tartaná, és Krisztus teste fönnáll megfelelô térbe-bontakozás nélkül. 

Azt ugyanis alig kell sokat bizonyítani, hogy ez az erôhatásokba és erôhatásoknak szabad játékába oldott világ sem lehet el a szubstancia-fogalom nélkül. A gondolkodásnak és ennélfogva a létnek is sarkalatos törvénye, hogy ahol erôhatások vannak, ott kell valami hatónak is lenni. Nem kell annak teljességgel szenvedôleges szubstrátumnak lenni, úgyszólván megalvadt létnek; de valaminek kell lenni, ami az erôhatásoknak forrása, gyökere, magva -- szubstancia, ami következésképp más, mint az erôhatások összessége -- mint a járulékok. 

Ezt mint bölcseleti alapgondolatot szabatosan megfogalmazta már Leibniz, és vele egyezésben, jóllehet tôle teljesen függetlenül szerencsés fogással alkalmazta az Eucharisztiára Franzelin. Azt mondja ugyanis, hogy az összes járulékok erôhatások, energémák, melyeknek létgyökere (szubstanciája) megfelelô erôk, energeia-k rendszerei. Már most az Eucharisztiában a konszekráció hatásaképpen Isten a kenyér és bor hatóit, energeia-it Krisztus testébe és vérébe változtatja; létben tartja azonban erôhatásaikat, olyanformán mint kihűlt csillagok is ott ragyognak még az Égen nem világítóikban, hanem világító hatásaikban. Ezek a szentségi színek. Viszont Krisztus testének és vérének energeia-i ott vannak a színek alatt, de fel vannak függesztve, illetôleg térbe-bontakozottságukban akadályozva vannak energéma-i. Ennek következtében az eucharisztiai színek úgy hatnak az érzékek világában, mint a kenyér és bor; hiszen éppen az maradt meg belôlük, ami beleszolgál ebbe az érzéki, tapasztalati világba. S viszont az Úr Krisztus szent teste és vére, jóllehet valósággal jelen van, még sem hozzáférhetô a tapasztalásnak, mert éppen az nem bontakozott ki, ami beleszolgál ebbe a tapasztalati világba, ti. az erôhatásai. 

Az elmélyedô olvasóban ezek a fejtegetések mint általában ennek a fejezetnek elmejárásai kelthetik ezt a gondolatot: Íme, a dogma itt elválhatatlanul hozzá van kötve filozófiai rendszerekhez, illetôleg tanításokhoz s ezek sorsához, holott a dogmának mint kinyilatkoztatásnak függetlennek kell lenni a változékony emberi tanítmányoktól. 

Azonban nem szabad éppen az elôzôkhöz hasonló elmélések közepett szem elôl veszteni, amibôl kiindultunk: A dogma közvetlenül Istentôl kinyilatkoztatott igazság, titok, melyet alázatos, hívô elmével kell fogadni. Ellenben ezek az elmélések természetszerű, mindannyiszor jelentkezô és épp ezért szükséges és tiszteletreméltó kísérletek otthont készíteni a titoknak abban a világban, melyet az elme épít. De csak kísérletek. Tudatában vannak annak, hogy a titok nem a bölcselkedô elme világának szülötte, hanem más, felsôbb világnak küldötte. S a bölcselkedés itt csak arra vállalkozik, hogy valamilyen összeköttetést kapjon Istennek ezzel a fölséges legátusával és valamiképp szót értsen vele, nem pedig hogy mindenestül megértse és átlássa. Ezek a kísérletek nem építik újra a hittitok világát az elme köveivel, hanem csak néhány szerény utat, hidat, tornyot építenek bele, melyeknek gyér világa alkalmas valamelyes tájékozódásra, de korántsem arra, hogy meghódítsa. 

Épp ezért nem is szabad azt gondolni, hogy csak egyetlen egy ilyen út-, híd-, ôrtoronyrendszer lehetséges. Az elôzô fejtegetéseknek egyik ki nem mondott, de kitűzött célja volt via facti (tett által) megmutatni, mennyire nincs igaza annak a napjainkban is hangoztatott modernista vádnak, hogy az Egyház épp az Eucharisztia tanaiban dogmatizálja az aristotelesi metafizikát. Mi megidéztük Eucharisztia-imádó grálszolgálatra az egész filozófiát és tudományt, hadd keljen föl és harcolja Isten harcait az okvetetlenkedôk ellen -- pugnabit cum Illo orbis terrarum contra insensatos! 

Közben persze nem feledjük, hogy vannak bölcseleti igazságok, melyek nem ugyan kinyilatkoztatások, de melyeket mégis maga Isten írt bele abba az emberi elmébe, melyet ô a maga képe mására teremtett. Ezeket leolvasni, helyesen megérteni és alkalmazni: a philosophia perennis föladata (Ôrség 5. szám). S itt akadnak majd szempontok és tételek, melyekre rá lehet bízni a dogmát, az eucharisztiait is. Isten küldöttei ôk is és Isten ereje él bennünk is, hogy nem-rogyadozó lábbal vigyék a hittitkok monstranciáját végig az emberi kutatás és elmélés útjain, egészen az örökkévalóság kapujáig.

Forrás: Részlet Schütz Antal "Eucharisztia - Az Oltáriszentség a hit és ész világánál" c. könyvéből (Szent István Társulat, Budapest, 1938.)


Szent Hedvig lengyel királynő halála

$
0
0
Szent Hedvig királynő szobra Vácott
1399. július 17-én hunyt el Anjou Hedvig lengyel királynő, I. (Nagy) Lajos magyar király kisebbik leánya, akit – humanitárius cselekedetei nyomán – alattvalói már halála után szentként kezdtek el tisztelni. Hedvig Jagelló nagyfejedelemmel (lengyel királyként ur. 1386-1434) kötött házasságával múlhatatlan érdemeket szerzett Litvánia keresztény hitre térítésében, legendás bőkezűségével pedig a lengyel kultúra felvirágoztatásában is aktív szerepet vállalt.

Hedvig 1373 táján, I. (Nagy) Lajos (ur. 1342-1382) második – Kotromanics Erzsébet bosnyák hercegnővel kötött – házasságából született. A leány négy esztendős koráig a magyar királyi udvarban nevelkedett, édesapja azonban 1378-ban úgy határozott, hogy eljegyzi őt III. Lipót osztrák herceg (ur. 1365-1379) nyolc éves fiával, Habsburg Vilmossal, így a gyermek Bécs városába került. Miután Nagy Lajos 1382-ben befejezte életét, az utódlás kérdése váratlanul aktualitást nyert: az uralkodó – aki 1370 óta a lengyel koronát is birtokolta – a perszonálunió megőrzésére törekedett, és trónjait idősebbik leányára, Máriára (ur. 1382-1395), illetőleg annak jegyesére, Luxemburgi Zsigmondra (magyar királyként ur. 1387-1437) kívánta hagyni, Krakkóban azonban nem járultak hozzá terveihez. A lengyel főurak – akik a magyarokkal ellentétben korántsem értékelték olyan fényesnek Nagy Lajos uralmát, és belefáradtak abba, hogy a király csupán régensek útján kormányozzon – elutasították Mária trónra emelését, és a kisebbik Anjou hercegnőnek, Hedvignek ajánlották fel a hatalmat, aki 1384-ben át is költözött a krakkói udvarba.

A tíz esztendős leányt – akinek nagyanyja, Piast Erzsébet magyar királyné révén lengyel vér is csörgedezett ereiben – saját jogán, rex titulussal koronázták meg (ur. 1384-1399), jóllehet, ebben a házassága körüli bonyodalmak is szerepet játszottak. A lengyel urak ugyanis Mária jegyese, Luxemburgi Zsigmond után Habsburg Vilmost is alkalmatlannak ítélték a trónra, és döntő többséggel az akkor még pogány litván fejedelemmel, Jagellóval kívánták frigyre léptetni az ifjú királynőt, aki – nehezen bár, de – végül kötélnek is állt. 1385-ben Vilmos Krakkóba szökött, hogy az Anjou hercegnővel előzetesen megkötött házasság elhálásával kész helyzet elé állítsa az udvari arisztokratákat, ám terve kudarcba fulladt, és távozni kényszerült az országból. E közjáték után minden akadály elhárult Jagelló és Hedvig összeesketése elől: a krewói unió megkötése (1385. augusztus 14.) után hat hónappal a litván nagyfejedelem Krakkóba érkezett, ahol 1386. február 18-án, a Waweli székesegyházban feleségül vette Nagy Lajos leányát.

Jóllehet, e házasság – és a királynő ifjú kora – miatt az uralkodói jogkörök döntő részben a II. Ulászló néven trónra emelt Jagellóra szálltak át, Hedvig a későbbiekben is részt vállalt Lengyelország kormányzásában. A források szerint a rendkívül művelt, számos nyelven beszélő fiatalasszony táborba szállt az 1387. évi halicsi hadjárat idején, melynek sikerével a délkeleti tartomány visszakerült a korona fősége alá, és I. Péter moldvai fejedelem (ur. 1375-1391) Krakkó adófizetőjévé vált. Hedvig – a békeállapot biztosítása érdekében – 1390 után ugyancsak személyesen levelezett és tárgyalt a lengyel monarchia legjelentősebb északi riválisával, a Német Lovagrenddel, mindazonáltal a királynő tevékenysége sokkal jelentősebb volt a keresztény hit terjesztése, a művelődés támogatása és az elesettek segélyezése terén.

A keleti krisztianizációt segítette többek között a vilniusi püspökség megszervezése, illetőleg az az ösztöndíj, melyet Hedvig a prágai egyetemen litván hallgatók számára alapított. Az uralkodópár bőkezű adományainak köszönhetően a krakkói egyetem az 1390-es években ismét megnyitotta kapuit, sőt, egy újabb fakultással – a teológiaival – is bővült, melynek működését IX. Bonifác pápa 1399 januárjában hagyta jóvá. Hedvig ezenfelül saját vagyonából is támogatta a művészek, tudósok munkáját, kórházakat alapított, és gyakran személyes fáradozásával – például betegápolással – igyekezett enyhíteni a nélkülözők nyomorúságait.

A királynő életéről szóló legendák is javarészt humanitárius tevékenységét emelik a középpontba, így például nála is szerepel az a történet, melyet másfél évszázaddal korábban Árpád-házi Szent Erzsébettel kapcsolatban már megörökítettek. Eszerint Hedvignek szokása volt, hogy élelmet csempészett ki a palotából a szegény nép számára, ami – így szól a legenda – akkoriban halálos bűnnek számított Lengyelországban. Egyik szokásos éjszakai útján a királynő pórul is járt, férje ugyanis a várból kivezető titkos folyosó végén várt rá, ám a köténybe rejtett étel egy csokor rózsává változott, így a fiatalasszony végül elkerülte a szigorú büntetést.

Egy másik történet szerint Hedvig palástja egy alkalommal visszaadta egy vízbe fulladt ember életét, ám a legismertebb legenda a jóságos királynő lábnyomával kapcsolatos, mely ma is turisztikai látványosságként szolgál a krakkói Boldogságos Szűz Mária Látogatása templom egyik kövén. Az uralkodópár 1395-ben rendelte el a szóban forgó egyház felépítését, melynek munkálatai során Hedvig állítólag megpillantott egy munkást, aki családja nyomorúsága miatt szomorkodott. A királynő megsajnálta alattvalóját, és nekiajándékozta drágakővel kirakott cipőjét, a férfi pedig csodálkozva vette észre, hogy távozása után az egyik kőszikla megőrizte az asszony lábnyomát.

E történetekből jól látható, hogy Hedvig már életében rendkívül népszerű volt a lengyelek körében, tragikusan korai halála pedig szintén segítette a napjainkban róla élő idealizált kép kialakulását. A királynő 1399 júniusában világra hozta első és egyetlen gyermekét, Jagelló Erzsébet Bonifáciát, ám a korban oly gyakori gyermekágyi láz heteken belül az anyát és leányát is elragadta. Hedvig 1399. július 17-én fejezte be földi pályafutását; testét – a lengyel uralkodóktól eltérően – nem a Waweli székesegyház kriptájában, hanem a főoltár alatt helyezték nyugalomra, ugyanis a klerikusok meg voltak győződve róla, hogy a királynő kanonizációs eljárása hamarosan kezdetét veszi. E folyamat végül 600 éven át húzódott, Nagy Lajos kisebbik leányát csak II. János Pál pápa avatta szentté, 1997-ben.

Forrás: Rubicon történelmi magazin

Anjou Hedvig 

Bíbor trónon, hófehér ruhában, 
Beteg virágként lehajtva fejed – 
Miért, miért sírsz bánatos királynő, 
Mi kín emészti fájó kebeled?!... 

A régi bú, a régi szenvedés 
Itt is szívedbe vágja körmeit? 
Avagy tán csak e csillogó arany 
Káprázatán fakadnak könnyeid? – 

Ah mennyi fény! minő gazdag levél! 
Vagy hát a fénnyel itt is nő az árny?... 
Bíbor trónon, hófehér ruhában, 
Miért, miért sírsz szép királyleány?!... 

*** 

Királynő voltam, kincsem, koronám 
Itt, itt viselém belől szívemen... 
Győzelmes valék, gyönge arcomon 
Két rózsa volt hódító fegyverem... 

S mint meghódíték: egy világ vala – 
Oh uralkodtam én egy szív felett! 
Uralkodtam, mint a nap a földön; 
Csak hogy rászórjak minden meleget... 

Atyám vitéz volt, – nagy Lajos király – 
S Lengyelhon trónját szerzé meg nekem... 
Oh mért nem kunyhót, egy kicsi kunyhót 
Édes hazámban, szülőföldemen?!... 

Mert nem volt elég megszerezni, nem, 
Énnekem kell-e azt megvenni még. 
Megvenni drágán, és megosztani 
Jagellóval a trón és szív felét... 

Egy életüdv, tudd, e bíbor ára, 
Egy mondhatatlan boldog szerelem. 
Mennyei trón nem pótolná helyre, 
Nem pótolná vesztett mindenem!... 

Királynő voltam, s most koldus vagyok; 
Elrabolva, el, kincsem, koronám. 
A kemény sors kínpadra juttatott, 
S ki fölsegíte rá: szülő anyám!... 

... Keveset mondtam, jaj de sokat: hogy 
Gyászos helyzetem ne ítéld balul… 
Egynek a sors durva fenyőszéket, 
Másnak bíbor trónt ad, oh kínpadul!... 

Boráth, 1854–1860

Szent Hedvig királynő sírja a
lengyelországi Krakkóban a Wawelben

P. Henri Boulad atya prédikációja

1Úton Nemzetközi Zarándoknap

$
0
0
A Mária Út teljes szakaszán egy közös célért, a családokért szervez zarándoklatot a Mária Út Egyesület és a Mária Rádió 2014. augusztus 16-án, Nagyboldogasszony ünnepe után. Ez a minden évben megrendezendő zarándoknap az 1Úton nevet viseli és több száz települést érint Ausztriában, Erdélyben és Magyarországon egyaránt.

Az 1Úton zarándoknap közel tízezer ember számára fog zarándokélményt nyújtani, melyen keresztül életre kel a csoda: az emberek egymáshoz, egymás mellett és egymásért, családjaikért zarándokolnak. A mai széthúzó világban átélik az egységet, mely hatalmas lelki jelentőséggel bír. Az eseményre meghívást kap minden család és család nélküli ember, aki késztetést érez arra, hogy augusztus 16-án egy napos zarándoklat keretében hosszabb vagy rövidebb szakaszt tegyen meg a Mária Úton. Az 1Úton zarándoknaphoz kapcsolódhatnak civil szervezetek, egyházi szervezetek, iskolák, közösségek. Az együtt átélt megpróbáltatások által, a közös énekszó erejével és az élen járó kereszt árnyékában a különféle helyekről érkező emberek, csoportok kapcsolatot építhetnek egymással is.

A zarándoklás olyan életforma mely lépésről lépésre közelebb visz önmagunk, embertársaink és Isten felé, miközben kinyitja előttünk a világot…

Mi az 1Úton célja?

A több országot érintő rendezvény lelki élményt ad mindenkinek, aki elindul ezen a zarándoknapon. A résztvevők nemcsak egymást ismerik meg, hanem közelebb kerülnek önmagukhoz is. Olyan értékrenddel találkoznak, melyre egyre nagyobb szükség van a mai széthúzó társadalomban.

Eközben találkoznak a természettel, egészséget is szolgálják, s rácsodálkozhatnak a Kárpát-medencében rejlő történelmi emlékekre, kincsekre is.

Az 1Úton zarándoklat egységet teremt. Minden szakaszon százak mennek majd egymás társaságában, egymás mellett, egymás segítve, egymásra figyelve. Békében, harmóniában és biztonságban, tehát egységben.

Az 1Úton: spirituális élmény

A zarándoklat során találkozások történnek ember és ember, Isten és ember között. Miközben az ember lépéseivel töretlenül egy fizikai cél felé tart, rádöbben arra, hogy útját végig egy emberfeletti világ biztonsága kíséri.

Így a zarándok önmagával  is szembesül. Megismeri saját értékeit és korlátait, választ kaphat kérdéseire, problémáira. Irányt kap, útmutatást arról, milyen értékrendet kövessen, melyek azok az alappillérek, melyek megtarthatják őt az életben.

Az 1Úton zarándoknap életet átformáló élménnyé válhat azok számára, akik nyitottak a találkozások átélésére, megtapasztalására. Életünk kérdései sokszor nyitottak, amíg itt vagyunk a földön. mi magunk döntünk arról, hogy merjük-e a nehezebb utat választani.

Az 1Úton: teljesítmény

Ahhoz, hogy valaki zarándokútra keljen, nem szükséges több héten keresztül tartó utat választania. Egy napi járóföld megtétele is komoly kihívás. Hiszen az ember nem a megszokott környezetben fizikai erőfeszítéseket hoz egy külső vagy belső cél elérése érdekében. Akár esik, akár éget a tűző nap, a zarándok a hátán levő csomaggal együtt megteszi a számára kijelölt utat.

Az úton levő ember, áldozatot hoz. Nemcsak önmagáért, másokért is. Erőfeszítést tesz célja elérése érdekében.

Az 1Úton: természetszeretet

Kiszakadva a városok és falvak világából, az ember a természettel találkozik, miközben zarándokol. A világra ajándékként tekint, s rácsodálkozik minden apró, bomló rügyre, nyíló virágra, az őzek suhanására vagy egy szépen gondozott búzatáblára.

Az 1Úton találkozás a földdel, égre emelt tekintettel.

Az 1Úton: életforma

A zarándoklat sajátos életforma, mely minden résztvevő számára maradandó élmény nyújt.

Aki elég bátor ahhoz, hogy útra keljen, akkor is járja majd az utat, ha fizikailag már nem lesz rajta. Az 1Úton zarándoknap után már nem a fára festett Mária Út-jelzéseket követi, hanem az önmagában született belső jeleket. Élete, gondolkodása örök úton levés lesz, törekvés egy nemesebb cél felé.

Az 1Úton: bizalom

A zarándoklét bizalom. Annak megtapasztalása, hogy minden ember eredendően jó, s mindenki lelkének mélyén egymás iránti megbecsülést, tisztelet és szeretet lapul. Az 1Úton zarándoknap után ezek az élmények maradandó értéket teremtenek az emberekben.

Kik vesznek részt a zarándoknapon?

A zarándoklatra közel 10 ezer embert várnak.

Jelen lesznek családosok és család nélküliek, idősek és fiatalok, magányosok, betegek, sportolók, neves közéleti személyiségek, civil szervezetek, iskolák, neves közéleti személyiségek, vagyis mindenki, aki késztetést érez arra, hogy egy napra kiszakadjon megszokott életéből.

Forrás: 1Úton Mária út - http://1uton.mariaut.hu/


Konkolyt vet a búza közé

$
0
0
"Más példabeszédet is mondott nekik: ,,Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: ,,Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?'' Azt felelte nekik: ,,Ellenséges ember cselekedte ezt.'' A szolgák erre megkérdezték tőle: ,,Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?''Ő azonban azt felelte: ,,Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: ,,Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.'''' Egy másik példabeszédet is mondott nekik: ,,Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet egy ember megfogott, és elvetett a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz más veteményeknél. Akkora fa lesz belőle, hogy jönnek az ég madarai és az ágai közt fészkelnek'' [Dán 4,8k.18]. Azután egy másik példabeszédet mondott nekik: ,,Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész.'' Mindezeket Jézus példabeszédekben mondta el a tömegnek. Példabeszéd nélkül semmit sem mondott nekik, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: ,,Példabeszédekre nyitom ajkamat, kijelentem a világ alapítása óta elrejtett dolgokat'' [Zsolt 78,2]. Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: ,,Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!''Ő azt felelte nekik: ,,Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!" Mt 13,24-43

A minap a testvéreim belefutottak egy jónak és szépnek látszó bejegyzésbe, amely ellenséges háttérrel rendelkezik. Ez és a mai evangélium újra emlékeztet engem arra, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy a ránk zúduló információ áradatból mit építünk be életünkbe.

A konkoly nagyon szép kis növény, ám ha magja a búza közé keveredik, nemcsak, hogy tönkre teszi a betakarított gabonát, hanem mérgezést okoz. Ilyenek a tévtanítások is, sokszor vonzó köntösben tárják elénk és észre sem vesszük, hogy mit kapunk.

Nagyon kell kérnünk a megkülönböztetés lelkét és érdemes körüljárni egy forrást, mielőtt elfogadjuk, vagy propagáljuk. Sokszor még az is megfigyelhető, hogy a tévtanítók a Szentírás alapján fejtik ki tanításukat. Az Egyház életét végigkíséri ez a jelenség. Nagyon könnyű kiragadott részekkel félrevinni az alapvető tanítást. Ez az ellenséges erők taktikája. Jézust is szentírási idézettel kísértette meg az Ellenség. Ha kiragadunk egy részt, még az is megtalálható a Bibliában, hogy nincs Isten, de ha tovább folytatjuk az olvasást, pont az ellentétes jelentése van: a Jó Istent magasztalja a szentírási rész.

A mai kor rengeteg helyről biztosítja a lelki életünkre oly sokszor káros hatásokat. Érdemes olykor kikapcsolni, de még inkább átgondolni és összevetni az Egyház Tanítóhivatalának tanításával a látott és hallott tartalmakat.


A megkülönböztetéshez és a jó búzává éréshez kívánok mindenkinek sok kegyelmet és kitartást.


Ifjúsági tábor


Szent Magdolna elmene

Lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után

$
0
0

Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és nem találta ott az Úr testet, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt (Jn 20, 10-11). 


El kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta, kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mt 10, 22). 
Mária tehát előbb kereste Jézust, és nem találta. Állhatatos maradt a keresésben, így végül is elérte, hogy megtalálta. Az történt tehát, hogy sokáig nem teljesedtek vágyai, de ezáltal csak fokozódtak azok, és így érte el, hogy megtalálta az Urat. A szent vágyakat ugyanis a késedelem csak növeli. De ha a késedelemben azok megszűnnek, akkor nem is voltak igazi vágyak. Ilyen szeretet lángolt mindazokban, akik találkozhattak az igazsággal. Ezért énekli Dávid is: Istenre szomjas a lelkem, az élő Istenre: mikor mehetek, hogy lássam az Isten arcát? (Zsolt 41, 3). Ezért vall így a Énekek Énekében az Egyház: Szereteted betege vagyok, és így: Majd elalélt a lelkem (vö. Én 4, 9; 5, 6). 
Asszony, miért sírsz? Kit keresel? (Jn 20, 15). E kérdés azért kutatja fájdalma okát, hogy még jobban növekedjék a vágyakozása; ha ugyanis megnevezi azt, akit keres, még hevesebb lesz iránta a szeretete. 
Jézus nevén szólította: Mária! (Jn 20, 16). Az előbb — amikor azt mondta: asszony — csak általános megszólítást használt; ekkor Mária még nem ismerte fel. Most nevén szólítja. Mintha csak ezt mondaná: „Ismerd fel végre azt, aki téged ismer. Nem úgy általánosságban, ahogy a többieket; téged különösképpen is ismerlek.” Mária tehát, minthogy az Úr a nevén szólította, felismeri Teremtőjét, és rögtön így kiált fel: 
„Rabboni”, azaz: „Mester.” Jézus ugyanis egy személyben volt az, akit Mária a sírnál keresett, és az is, aki a lelkét keresésre indította.

Forrás: Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből (Hom. 25, 1-2. 4-5: PL 76, 1189-1193)



Szent Brigitta 15 imája és az ahhoz kapcsolódó ígéretek

$
0
0
A boldogság titka

15 ima, melyet a mi Urunk, Jézus Kriztus mondott tolba Szent Brigittának Rómában, a Szent Pál templomban.

Elsőnek Adrian Parvilliers SJ. adta ki

1740-ben XII.KELEMEN pápa jóváhagyásával és ajánlásával.

IX. Pius pápa 1862 május 31-én hagyta jóvá az imákat a milánói Nagy Kongresszus ajánlatával.

Szent Brigitta, „észak nagy misztikusa" a XIV. századi Svédországban született előkelő családból. Tizennégy éves korában férjhez adták. A boldog keresztény házasságból nyolc gyermek született. Olyan szellemben nevelte őket, amint azt egy látomásában a Szent Szűz meghagyta neki: 

„Úgy igyekezz, hogy gyermekeid az én gyermekeim is legyenek!" Férje halála után, lemondva javairól két éves teljes visszavonultságban élt. Látomásait – melyek egyébként hétéves korában kezdődtek – svéd nyelven kezdte lejegyezni.

Élete kemény időszakaiban ismerte fel a Krisztusnak felajánlott szenvedések értékét és megértette, hogy az emberben a bűn lealacsonyodást, az Istenben való kiengesztelődés pedig szabadságot, az emberi kiteljesedést jelenti. Imáiban kérte a Szenvedés Emberét, Krisztust, hogy t tudassa vele: 

hány ostorcsapást és ütleget kellett elviselnie szenvedése során? 

Az isteni Üdvözítő meghallgatta kérését, megjelent Brigittának és így szólt:

„Megváltó szenvedésem alatt testemre 5480 ütést mértek.Sebeim tiszteletére és megdicsőítésére imádkozzál egy éven át naponta 15 Miatyánkot és 15 Üdvözlégyet azzokal az imákkal, melyeket tollba mondok neked. Igy az év lejártával minden Szent Sebemet megtiszteled."

Az Úr Jézus megígérte Szent Brigittának és mindazoknak, akik ezeket az imákat egy éven át naponta elvégzik, a következőket:


1. Rokonságából 15 lelket kiszabadítok a Tisztítótűzből.
2. Rokonságából 15 lelket megtartok a kegyelemben.
3. Rokonságából 15 bűnös lélek megtér.
4. Ezen ima végzői elérik a tökéletesség első fokát.
5. Halála előtt 15 nappal Testemmel és Véremmel táplálom, hogy megmentsem az örök éhségtől és szomjúságtól.
6. Halála előtt 15 nappal megadom a kegyelmet, hogy felismerje összes bűneit, és azok felett tökéletes bánatot érezzen.
7. Győzelmes Szent Keresztem jele, segítsége és védelme lesz az ellenség minden támadásával szemben.
8. Halála előtt eljövök hozzá legdrágább, szeretett Édesanyámmal.
9. Lélket Én magam fogadom és vezetem az örök boldogságba.
10. Az örök életben Istenségem Forrásából bőségesebben jutattok azoknak, akik ezt az imát elvégzik. 
11. A még hoszzú időn át halálos bűnben élőknek is megbocsájtom bűneiket, ha ezt az imát elvégzik. 
12. Én magam oltalmazom meg őket a kisértésektől. 
13. Érzékszerveiket épségben megőrzőm. 
14. Megóvom őket a hirtelen haláltól. 
15. Megmentem lelküket az örök kárhozat veszélyétől. 
16. Mindent elnyernek amit a Bodogságos Szűz által kérnek Istentől. 
17. Akik egész életükben öntörvényűen éltek bár, és emiatt már másnap meg kellene halniuk, ha ezt az imát el akarják mondani, meghosszabbítom életüket. 
18. Az ima elmondója minden alkalommal részleges búcsút nyer. 
19. A Mennyben a legmagassabb angyali karok boldogságát juttatom neki. 
20. Aki ezt az imát másokkal megismerteti, sosem lesz lelki örömök nélkül, és az örök boldogságban részesül. 
21. A helyen, ahol valaki ezt az imát mondja, Isten mindig jelen lesz kegyelmével. 

Szent Brigitta ezeket az igéreteket a megfeszített Krisztus képe előt kapta.


ELSŐ IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Uram, Jézus Krisztusom, örök gyönyörűsége mindazoknak, akik szeretnek Téged.

Te vagy az örömet túlszárnyaló öröm, minden bűnös vágya, üdve és reménysége.

Szereteted örök bizonyságát adtad azzal, hogy felvetted emberi természetünket, s végtelen szeretetedből köztünk maradsz az idők végezetéig.

Kérlek, emlékezz fogantatásodtól kereszthalálodig értünk elszenvedett fájdalmakra, mellyel megváltottad a vilagot!

Emlékezzél Uram, hogy az utolsó vacsorán tantíványaid lábát mostad, majd szent Testedet és Véredet adtad nekik táplálékul, beszéltél nekik közeli szenvedésedről, és gyengéden vigasztaltad őket.

Emlékezz a keserü fájdalomra, mikor igy imádkoztál:

„ SZOMORÚ AZ ÉN LELKEM MINDHALALIG. ”

Emlékezz Uram a halálfélelemre, melyet ifjúságod virágában kellett elszenvedned, mikor háromszori, vérrel verejtékező imád után tanitványod, Júdás elárult.

Választott és kiemelt néped fiai fogtak el, és három bíró elitélt; mindez a húsvéti nagy ünnepek kezdetén törtent.

Emlékezz Uram, hogy megfosztottak ruháidtól, gúnyból bíborpalástot adtak Rád, szemedet bekötötték, arculvertek, tövissel koronáztak, kezedbe jogarként nádat adtak, oszlophoz kötöttek, ostorozó ütlegekkel borítottak, szidtak, gyaláztak, sértegettek.

Mindezekre a fájdalmakra és gyötrelmekre, melyeket keresztrefeszitésed előtt kellett szenvedned, kérlek, hogy add meg nekem halálom előtt az igazi bűnbánat kegyelmét; add, hogy bűneimet meggyónhassam, és bocsánatodat elnyerjem! 

Ámen.

MÁSODIK IMA

Miatyánk, üdvözlégy - 
Jézusom, Te, aki az angyalok szabadon választott öröme és az édenkert legfőbb boldogsága vagy, emlékezz a fájdalmakra és rettenetre, melyet akor éreztél, mikor ellenségeid dühös oroszlánként vettek körül, ütlegek ezrével kinoztak, sértegettek, gyaláztak és leirhatatlan kegyetlenséggel marcangolták Testedet.

A sértő szavakért elszenvedett kínokra emlékezve könyörgök Hozzád Megváltóm, szabadits meg engem minden látható és láthatatlan ellenségemtől!

Védelmezz engem, hogy oltalmad alatt elnyerhessem az örök üdvösséget!

Ámen.

HARMADIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, a Szentháromság második személyekent a világ teremtője vagy. Alkotója a mennynek és a földnek, korlátlan úr vagy mindenek felett, Néked semmi határt nem szabhat.

Te tartod össze a világmindenséget hatalmaddal és szereteteddel. Emlékezz azokra a szörnyű fájdalmakra, melyeket akkor éreztél, amikor a zsidók kezedet és lábadat a tompa szegekkel átverték, ütést ütés után mérve Rád.

És mivel még akkor sem találtak szánalomra méltónak, dühükben Testedet taszitgatták, ezáltal sebeidet kitágitották, és csontjaidat – Testedet kifeszítve – kiforgatták, amig a keresztre szegeztek.

Erre a legszentebb szenvedésedre kérlek Téged Jézusom, hogy Téged mindig, mindenekfölött szeresselek!

Ámen.

NEGYEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom,mennyei orvosom, akit a kereszten magasba emeltek, hogy Szent Sebeid által sebeink begyógyuljanak.

Emlékezz a zúzódásokra, elerőtlenedett tagjaidra, melyeket úgy kinyújtottak, hogy sem azelőtt, sem azután nem volt kín, mely hasonlítható lenne a te kínodhoz.

Tövissel koronázott Szent Fejedtől a talpadig nem volt egyetlen ép hely sem, melyet kinzó fájdalom ne gyötört volna. És Te mégis felejtve saját szenvedéseidet, ellenségeidért így imádkoztál:

„ATYÁM BOCSÁSS MEG NEKIK, MERT NEM TUDJÁK, MIT TESZNEK!''

Erre a nagy irgalmadra és kínszenvedésed kegyelmeire kérlek, hogy add meg nekem a tökéletes bánat kegyelmét, hogy azáltal elnyerhessem bűneim bocsánatát!

Ámen. 

ÖTÖDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, az Örök Fény tükre! Emlékezz a fájdalmakra, mikor isteni világosságod fényében megláttad szenvedéseid hiábavalóságát azokon a lelkeken, akik megátalkodtak a bűnben, s Istent elutasítják.

Láttad az eltaszítottak végtelen seregét, és mélységes szánalmat éreztél a kárhozatba hulló lelkek iránt. Kérlek, mélységes irgalmadra és különösen jóságodra, mellyel a latornak is azt mondtad:

„MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN!'', 

légy irgalmas hozzám is halálom óráján!

Ámen

HATODIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, imádásra méltó drága Királyom! Emlékezz a kínra, amit akkor éreztél, mikor mint közönséges bűnözőt, mezitelenül a keresztre vontak és felemeltek. 

Mindenkitől elhagyatva csak Édesanyád maradt melletted mindvégig, aki végigszenvedte kínos keresztutad és haláltusád.

Akkor adtad nekünk Öt anyánkúl, mikor Hozzá és Jánoshoz igy szóltál:

„ÍME, A TE FIAD” és „ÍME, A TE ANYÁD”.

Irgalmas Megváltóm, az Édesanyád lelkét átjárt tőrök fájdalmaira kérlek, szánj meg engem is, ha szenvedek; adj erőt elviselni minden testi és lelki gyötrelmet, és légy segitségemre minden megprobáltatásomban, de különösen halálom óráján.

Ámén. 

HETEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, a szeretet, gyengédség és irgalom kimeríthetetlen forrása! Határtalan szeretetedből a kereszten függve így szóltál:

„SZOMJAZOM!”

Tudom, az egész emberiség üdvösségét szomjúhoztad.

Kérlek Téged Megváltom, adj szívembe erős vágyat a tökéletesség után, gyullaszd fel szívemet szeretetre Irántad, hogy meghaljon bennem minden testi vágy és világi kivánság, és csak utánad vágyakozzam!

Ámén. 

NYOLCADIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, Te vagy a szív gyönyörűsége, a lélek öröme. Emlékezz az ecet és epe keserűségére, melyet a keresztfán értünk szeretetből megízleltél.

Erre a szeretetre kérlek isteni Megváltóm, add meg a kegyelmet, hogy szent Testedet és Véredet mindig méltóképpen vegyem magamhoz, főleg pedig halálom óráján vigasztalásomul fogadhassam.

Ámén.

KILENCEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, királyi erő, tisztaság, az elme világossága, a lélek öröme! 

Emlékezz a fájdalmakra melyeket halálod közeledtén éreztél a keserűség tengerébe merülve, amikor a zsidók átkozódásai és bántalmazásai közben hangos szóval felkiáltottál:

„ISTENEM, ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL ENGEM?!”

Elhagyatottságod kínjaira kérlek, és könyörgök Hozzád Mégváltom, ne hagyi el engem halálom órájának küzdelmeiben!

Ámén. 

TIZEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, Te vagy a Kezdet és a Vég, az élet, az erő és a Tisztaság. 

Emlékezzél meg arról, hogy értem szálltál alá a szenvedés mélységébe!

Az egész Testedet borító sebekre kérlek, hogy – megtartva parancsaidat – a Hozzád vezető keskeny úton járjak, a felebaráti szeretet útján, mely széles és könnyü mindazoknak, akik szeretnek Téged.

Ámén.

TIZENEGYEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, Te vagy minden irgalom és kegyelem mélysége.

Emlékezzél sebeid mélységére és a borzalmas kínokra, melyeket ezek a sebek okoztak az én bűneim miatt is. Kérlek Téged Megváltom, rejts el engem, bűnöst, sebeidbe Menynyei Atyád haragja elől!

Ámén. 

TIZENKETTEDIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom az Igazság tükre, az egység jelképe, a szeretet köteléke vagy.

Emlékezz a tengernyi sebre, melyek egész szent Testedet elborították, és amelyeket imádandó Véred pirosra festett.

Világmindenséget átölelő fájdalom volt a Te fájdalmad, melyet irántunk való szeretetből tűrtél.

Imádandó Jézusom! Mi többet tehettél volna még érettünk?

Engedd, hogy a keresztutadra való emlékezés növelje bennem a hűséges szeretetet Irántad, gyarapodjanak bennem szenvedéseid gyümölcsei, amig el nem érlek az örökkevalóságban, minden jónak és örömnek Forrása Jezusom, egyetlen igazi szerelmem!

Ámén.

TIZENHARMADIK IMA

- Miatyánk, üdvözlégy -

Jézusom, leghatalmasabb Úr, halhatatlan és legyőzhetetlen diadalmas Királyom!

Emlékezzél a gyötrelmekre, amikor teljesen kimerülve lehajtottad a fejed és felkiálttál: 

„BETELJESEDETT!”

Erre a végső szenvedésre kérlek Uram és Megváltóm, légy irgalmas hozzám életem utolsó óráján, hogy lelkem és szivem meg ne zavarodjék, hanem örömmel várja a Veled való találkozást!

Ámén.

TIZENNEGYEDIK IMA

Miatyánk, üdvözlégy - 
Jézusom Te vagy az Örök Atya egyszülött Fia, az erő Forrása, Isten dicsőségének visszfénye. 

Emlékezzél a szavakra, melyek összetört Testedben már alig dobogó, megtörté Szívedből fakadtak és tolultak ajkadra:

„ATYÁM, KEZEDBE AJÁNLOM LELKEMET!''

A Te összehasonlíthatatlan értékű halálodra kérlek, dicsőség Királya, erősíts meg engem, és adj erőt, hogy ellen tudjak állni az ördög csábításainak, a test kívánságainak, a világ hiúságának, és egyedül csak Neked éljek!

Halálom után pedig fogadj be engem, földi zarándokot, a mennyei hazába, és öleld magadba Hozzád visszatérő lelkemet!

Ámén.

TIZENÖTÖDIK IMA

Miatyánk, üdvözlégy - 


Jézusom, bőséges gyümölcsöt termő Szőlőtő! Emlékezzél bőven omló Véredre, mely úgy áradt értünk, mint a szőlő leve a sajtolóban. A római katona lándzsájától átszúrt Szívedből vér és víz folyt ki. 
Szent Tested - mint elhervadt mirhacsokor - függött a kereszt fáján, csontjaidból a velő kiszáradt, sápadt és halálosan fehér voltál. Keserű szenvedésedre és kiontott drága Véredre kérlek, Jézusom, hogy sebezzed meg a szívemet, és bűnbánatom és szeretetem legyen ételem és italom egész életemen át! Szoríts egészen Magadhoz, szívem legyen örök lakóhelyed, minden szavam tetszésedre legyen, életem alkonya szolgáljon dicséretedre, hogy elnyerhessem Általad a mennyországot, és Téged az örök dicsőségben az ég minden angyalával és szentjével dicsérhesselek és magasztalhassalak az örökkévalóságon át!

Ámen. 


Búcsúima

Óh dicsőséges Szűz, kit az
Úr örök rendeléséböl az
Ige anyául választott,
Te az isteni kegyelmek osztogatója,
a bünösök menedéke vagy,
én méltatlan szolgálod hozzád fordulok,
légy vezetőm és tanácsadóm
e siralom völgyében.
Esdd ki számomra
szent Fiad vére árán
bűneim bocsánatát,
valamint az ehhez szükséges
kegyelmi eszközöket.
Amen

Forrás: Virtuális Plébánia


Szent Brigitta szerzetesnő, Európa társvédőszentje

$
0
0
 „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”

Az Anyaszentegyház a mai liturgiában Szent Brigitta szerzetesnőt ünnepli. Nem csak azért, mert megérdemli tiszteletünket és figyelmünket, hanem azért, mert őt Európa társvédőszentjévé kérte Egyházunk. Mint védőszentet arra kérjük, hogy csodálatos életszentségével segítsen a lelkileg elnyomorodott Európát Krisztushoz visszavezetni, hogy töltse el teljesen Krisztus igazsága és szeretete, éljen újra Krisztus Európában. „Élek én” ragyogott fel gyermekarca 1303-ban Svédországban. Akkor még élt a keresztény Európa. A gyermekeket elvitték a krisztusi otthonba, a templomba, ahol Jézus személy szerint, emberi testével jelen volt. Abban az időben Svédország katolikus volt, minden templomában felszentelt papok szolgáltak, napi szentmisével. Akkor még nem ismerte a Galata levélben felujjongó Pál apostol örömét, és nem is merte volna magára vonatkoztatni: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Bizonyosan ott kezdődött az a misztikus élet, amely Isten parancsainak a teljesítésében zajlott hetven éven át. Szülei úgy gondolták, hogy kislányuk a teremtő Isten tervében az emberek többségének hivatását örökölte: már kislányként férjhez adták. Férje boldogítása és gyermekek szülése és nevelése lett a küldetése. A boldogító szeretet szolgálatában telt el élete első szakasza. Nyolc gyermekkel ajándékozta meg Istent, férjét és hazáját. Felnőttként még tudatosabban akarta utánozni Jézus Krisztust az isten- és emberszeretetben, ezért az akkor száz éves ferences mozgalomhoz csatlakozott. Úgy gondolta, hogy Assisi Szent Ferenc alapelgondolása számára nagyon vonzó: megtartani Jézus Krisztus evangéliumát. Belépett tehát a ferences harmadik rendjébe. Férje halála után még inkább akarta átélni Jézussal együtt azt a bensőséges életet, amelyet az Úr szeretteinek elajánl. Ennek a misztikus életnek helyszínéül 1349-ben Rómát választotta. Szerzetesrendet alapított, amelyet róla neveztek el. Leányai ma is Jézust szolgálják közvetlenül és közvetve embertársaikban. A középkor mély hitével hatvankilenc évesen szentföldi zarándoklatot vállalt vezeklésként. A Szentföldre, Jézus hazájába többségében keresztények lakta vidékre gyalog is lehetett jutni, biztonságos volt a zarándoklat, mert a szent helyeket már száz éve ferencesek gondozták. Európa kereszténysége elvesztett valamit a XVI. században: azt a szentháromságos egységet, amelyért Jézus rimánkodva könyörgött Atyjához: „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk”. (Jn 17,20-22) Hozzá hasonló családanyákat, az evangélium áldását és békéjét sugárzó ferences három rendet, Jézust és Atyját Európa alapjául vállaló modern embereket segítsen kialkalmazni az égben, mielőtt az isten nélküliség teljesen elpusztítaná a krisztusi örökséget.

Forrás: Kovács Bánk atya honlapja


Szent Kinga emlékére

Viewing all 967 articles
Browse latest View live